Az autizmus esetében sokszor az a bélyeg határozza meg, kik ők és hogyan tekint rájuk a társadalom. Az ítélkezők azonban hajlamosak elfelejteni, hogy elsősorban mind emberek. Ebben a cikkben annak járunk utána, miként jelenik meg ez az üzenet a mozivásznon.
Tudod, mi az autizmus?
Az autizmus dobogós helyen áll a megbélyegzett és félreértelmezett jelenségek között. Ha valakiről azt halljuk, autista, azonnal kialakul bennünk egy (negatív) kép. E stigmatizáció mögött – tisztelet a kivételnek – általában nincs releváns tudás arról, mit is takar konkrétan ez a szó. Néhány rövid bekezdésben átnézzük, mit jelent az autizmus.
Egy autista kisfiút és anyját akartak leszállíttatni a buszról “Orbáni értékrendek” hiánya miatt
Az eset csütörtök délután történt az anya emlékei szerint. A felháborodott utasok először azon botránkoztak meg, hogy telefont ad Tóth-Turgonyi Dóra a kisfiának. Milyen anya az ilyen? Telefont adni egy ekkora gyereknek? – hangzik el a vádaskodás a 34-es busz végéből. Nem hagyott alább, míg végül az édesanya felvilágosította a gyűlölködőket.
Az Autizmus Alapítvány megfogalmazása szerint autizmusnak nevezzük “a szociális, kommunikációs kognitív készségek minőségi fejlődési zavarát, amely az egész életen át tartó fogyatékos állapotot eredményezhet.”
Különböző formáit egységes kórképként, „autisztikus spektrumzavarként” definiálja a modern szakirodalom.
Ez egy genetikusan meghatározott, legtöbbször élethosszon átívelő állapot, amelynek különböző fokozatai lehetnek.
A spektrum két végén a súlyos, járulékos fogyatékosságokkal halmozott sérültek és a többé-kevésbé kompenzált (ritkán jól kompenzált) emberek állnak. “A súlyosan érintettek egész életen át teljes ellátásra, a jó képességűek egyénileg változó támogatásra szorulnak.” A leggyakoribb társuló rendellenesség az értelmi fogyaték, de sűrűn előfordul még a dühkitörés, evés- és alvászavarok. A tipológia szerint az autizmuson belül megkülönböztetjük autisztikus zavart vagy Asperger-szindrómát. Az Asperger-szindrómában szenvedők szóban ugyan jól kommunikálnak, a nonverbális kommunikációjuk azonban minimális.
Ma már az orvosok, az alapítványok, – például az Autista Segítő Központ – a tematikus rendezvények, Facebook-oldalak (Autista vagyok) és az oktatási intézmények is nagy hangsúlyt fektetnek az autizmus bemutatására, közelebb hozására. Fontos annak a felismerése, hogy az autisták is teljes értékű tagjai a társadalomnak.
Kaner Flex, egy autista srác mozgásművészetén keresztül kommunikál és épít szédítő karriert
Kaner Flex Dél-Londonban született és nőtt fel. Autodidakta módon tanult táncolni, és ma már igazi mozgásművész. FKA twigs, énekes, dalszerző, lemez producer és táncos fedezte fel London utcáin 2014-ben. A dél-londoni fiatalember autista. Korábban nehézséget okozott neki a környezetével való kommunikáció. Sokat zaklatták az iskolában autizmusa miatt.
A téma aktualitását és fontosságát jelzi, hogy a tavalyi VOLT fesztivál társadalmi felelősségvállalásának is ez állt a középpontjában, melyről ezen a linken olvashattok részletesebben.
Hollywood valamit jól csinál
Mint a legtöbb „másság” esetében, az autizmussal kapcsolatban is a média, azon belül is a filmipar gyakorolja a legnagyobb hatást a társadalomra.
A filmek verhetetlen előnye például a programokkal és röpiratokkal szemben, hogy nagy és változatos közönséghez tudnak eljutni, eszközeik segítségével pedig újabb és újabb nézőpontból tudnak rávilágítani a részletekre.
A továbbiakban négy film – ismert mozik és kevésbé ismert dokumentumfilmek – kapcsán mutatjuk be, miként is foglalkozik a mozgókép az autizmussal.
A témában alkotott filmek „etalonja” az 1988-as Esőember (Rain Man) Tom Cruise (Charlie) és Dustin Hoffman (Raymond) főszereplésével. A középpontban két fivér, Charlie és Raymond kapcsolata áll: Charlie a férfi sztereotípiákat tökéletesen kielégítő lelketlen macsót, Raymond pedig az ő autista, ám hihetetlen értelmi képességekkel rendelkező bátyját alakítja.
Ha úgy tetszik, a film egy ideális átalakulást mutat be Charlie személyiségében autista testvérével való kapcsolatán keresztül. A férfi elsőre nem csupán elutasító, de leereszkedő attitűdje a valódi életben adott átlagos reakcióról mutat tükröt.
A történet előrehaladtával azonban lassan kitágul a nézőpontok horizontja: Charlie lassan ráeszmél, hogy minden jellegzetessége ellenére Raymond ugyanolyan férfi, mint ő.
Vágyik a szeretetre, vannak hobbijai, félelmei, boldog és nehéz pillanatai. Az Esőember ugyan egy kitalált család drámája az autizmus – kissé túlontúl általánosított formában – elhíresült kórrajzával, mégis kiváló tükör és útmutató a nézők számára.
Sem a szerelem, sem az autizmus nem válogat
A 2018-as Titanic Filmfesztiválon is díjazott Az aprót megtarthatod (Keep the Change) már egy sokkal kevésbé ismert aspektusát vizsgálja a kérdésnek. Az autista emberekkel kapcsolatos feltételezéseink egyike, hogy nem élnek romantikus értelemben vett magánéletet. A rendező, Rachel Izrael e véleménnyel megy szembe azzal, hogy egy „romkom” keretein belül egy autista szerelmespárt állít a középpontba.
David és Sarah nem éppen mindennapi körülmények között, egy autistákat támogató csoportban találkoznak egymás tökéletes ellentéteiként. Davidet túlságosan befolyásolja a társadalom által rá rakott bélyeg és nem hajlandó elismerni állapotát.
Sarah ellenben elfogadta sorsát, és a lehető legtöbbet akarja kihozni belőle – kapcsolatukat kihasználva pedig a férfit is erre a felfogásra ösztönzi.
Megkapó üzenet, hogy miként az autizmus, úgy a szerelem sem válogat, és ebbe Davidnek is bele kell nyugodnia.
Szintén a szerelemmel, ám már dokumentumfilm formájában foglalkozik az Independent Lens: Autism In Love (2018). Műfajából adódóan ebből a filmből hiányzik a mozi rózsaszín máza. Két, autizmussal élő pár mindennapjait követjük nyomon, azok minden nehézségével és szépségével együtt.
Hatásos és tiszta képet ad, a mozival ellentétben, valódi emberek életéről. Egyetlen „cukrozott” rész talán mégis akad, ez pedig maga az üzenet, ami viszont megegyezik Az aprót megtarthatodéval: a szerelem mindent legyőz.
Ideje nézőpontot váltani!
Végül következzék Joey Travolta dokumentumfilmje, melynek címe ismerősen csenghet: Normal People Scare Me: A Film about Autism. A film 2006-ban debütált a Hot Spring Documentary Film Festivalon. Joey Travolta egészen váratlan dolgot tett: nem külső, hanem belső nézőpontot keresett.
Ahelyett, hogy történetet kerekítve köré vagy a mindennapok keretébe ágyazva mutatta volna meg kívülről az autizmust, ő mélyinterjúkat készített valóban érintett emberekkel.
Megkomponálatlan, őszinte és emberi beszélgetéseket nézhetünk és hallgathatunk végig egy, a „normális” emberek által ismeretlen szemszögből.
A dokumentumfilm amellett, hogy tanítani akarja közönségét, tükör helyett frontálisan ütközteti a ténnyel: ők is emberek.
Mit tanultunk ma?
Meglepően sok filmről lehetne még mesélni, hiszen fő- vagy akár mellékszereplőként is számottevő alkotásban találkozhatunk az autizmus témájával. Előbbire lehet példa A bátyám árnyékában (White Frog), utóbbira pedig a Kedves John! (Dear John).
Az első lépés minden baj orvoslására az elfogadás, ezek a művek pedig pontosan ezt segítik elő.
Ráadásul azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az említett (dokumentum)filmek e specifikus téma nélkül is megnyerő alkotások. Az aprót megtarthatod könnyed ugyan, ám korántsem az a sablonos klisé-montázs, amiből minden évben kapunk egyet karácsonykor.
Ugyanez igaz a Normal People Scare Me esetében is: szükségünk volt már egy igazi dokumentumfilm-sorozatra a megannyi bugyuta „valóságshow” kiegyensúlyozására. Olyan áldásos tevékenysége ez a filmiparnak, ami minden támogatást megérdemel.
