155 éve ezen a napon született Camille Claudel. Hogy ki? Ha megkérdeznénk ezer embert, tudják-e, ki volt August Rodin, bizonyára nagy százalékban rávágnák, hogy persze. Sőt, akár még egy alkotását is meg tudnák nevezni. A Gondolkodót, esetleg a Csókot, hiszen ezek eléggé beleégtek a köztudatba. Camille Claudelről azonban feltételezhetően már jóval kevesebben hallottak. Vajon miért? Legalább olyan tehetséges szobrász volt, ha nem tehetségesebb, mint Rodin. De akkor miért jutott neki osztályrészül „dicstelen élet”? És miért rohadt 30 éven át haláláig egy diliházban élőként eltemetve?
Nem nőnek való korszak
Szeretném hinni, hogy ma egy nő könnyebben boldogul az életben és eléri céljait, főleg, ha a tehetsége is megvan hozzá. Könnyebben, mint, mondjuk, száz-százötven évvel ezelőtt. Noha még ma is van mit helyre tenni a férfi-női esélyegyenlőség tekintetében, bizonyára jobb a helyzet, mint Camille Claudel (1864-1943) idején volt.
Claudel egy olyan korban vált művésszé, ami egész pontosan kijelölte a nők helyét: a háztartásban. Messze volt még a nők választójogának kivívása, több oktatási intézményt Franciaországban is csak férfiak látogathattak. A konzervatív École des Beaux Arts egyáltalán nem fogadott hölgy tanulókat.
Camille azonban már gyermekkorában előszeretettel készített agyagból szobrocskákat. Szobrásztanulmányait magántanárok révén édesapja segítette. Az alkotás iránti elhivatottsága végül utat tört magának.
Claudel visszaemlékezéseiből, a róla szóló tanulmányokból, valamint az életművét feldolgozó művészeti alkotásokból egy érzékeny, intelligens, okos nő képe rajzolódik ki, aki tisztában volt saját tehetségével. Ugyanakkor élesen látta a neki kijáró jobb élet útjában álló akadályokat is.
Élete mind társadalmi, mind egyéni szinten maga volt a küzdelem, amelyben végül elbukott.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Tragédiám – sajnos – nem személyes tragédia, hanem korunk sok tehetséges lányáé, asszonyáé. Azoké, akik legyenek bár sokkal ígéretesebb talentumok, mint férfi pályatársaik, soha nem fognak még az elismerés közelébe sem jutni. [/perfectpullquote]
– írta.
A végzetes találkozás
Kislány korában egy nagy művészről álmodozott, az igaziról, aki felfedezi és szerelmévé teszi. Párizsban 19 esztendősen ismerkedett meg az akkor 43 éves Rodinnel, akinek a tanítványa lett.
Claudel így írt megismerkedésükről:
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””]Köpcös volt, kövérkés, dongalábú, negyvenes, vörös szakállal. Amikor először megláttam Rodint, arra gondoltam: Hát, ő sem lesz az én álombéli művészem.[/perfectpullquote]
A sors azonban más forgatókönyvet írt a számára. A tanár-diák kapcsolat helyébe perzselő szerelmi szenvedély lépett. Camille tanítványból múzsa lett. Sőt, modellt is állt a nőcsábász hírében álló mesternek. Kölcsönösen inspirálták egymást és rengeteget dolgoztak a másik többszereplős, nagyméretű kompozícióin. Annyira hasonló volt művészi felfogásuk és olyan erősen hatottak egymásra, hogy nehéz megállapítani, melyik szobor vagy szoborrészlet melyikük keze nyomát viseli magán.
Augusta Savage: a harlemi reneszánsz meghatározó szobrásza
Augusta Savage Floridában született, 1892-ben. Később New Yorkba költözött, hogy folytassa szobrászati tanulmányait, annak ellenére, hogy szülei ellenezték. Kitartásának meglett a gyümölcse, ösztöndíjat kapott Párizsba. Azonban a 100 kiválasztott közül ő volt az egyetlen fekete, és a konzervatív Párizs nem fogadta el a jelentkezést. Az eset óriási visszhangot váltott ki, több lap is megírta.
„Soha nem unta el az arcomat, és újra meg újra megmintázta” – írta Camille visszatekintve az alkotással és szerelmeskedéssel teli boldog időkre. „Mintha eggyé váltunk volna. Az alkotás volt a szerelem és a szerelem maga is alkotás.”
Rodin, a könyörtelen zsarnok?
A „minden sikeres férfi mögött egy okos nő áll” szexista színezetű tétele sajátos megvilágításba kerül August Rodin esetében. Az alkotó-turbékoló szerelmespár boldogsága végesnek bizonyult. Az idősödő férfi számára mind nyilvánvalóbbá vált Claudel kirobbanó tehetsége.
Camille-nak nem csupán mestere-szerelme egyre erősödő szakmai féltékenységével kellett megbirkóznia, hanem Rodin csapodár jellemével is. Hamar nyomasztó szerelmi háromszögben találta magát.
A fiatal, tehetséges, gyönyörű nőnek egy egyszerű származású, „provinciális” varrónő lett a legfőbb vetélytársa, aki jóformán írni-olvasni sem tudott.
Ő volt Rose Beuret, akivel Rodin 24 éves kora óta élt együtt házasságkötés nélkül. A szobrász sosem tudott teljesen elszakadni Rose-tól, akitől törvénytelen gyermeke is született. Rodin irtózott a házasságtól és attól, hogy egyetlen ember mellett elköteleződjön. A műtermeiben sűrűn megforduló modellek és újabb hölgy tanítványok is folyton kikezdték kapcsolatát Camille-jal.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Bár embernek hazug és hitvány volt, művésznek hatalmas. Bánom már, hogy élete része voltam, de még mindig büszke vagyok arra, hogy a művészete része lehettem [/perfectpullquote]
– írta Claudel.
Villanások „egy női zseni” életművéből
Ennek ellenére Camille vágyott arra, hogy Rodin feleségül vegye. Ez azonban akkor sem következett be, amikor a nő teherbe esett. A férfi pénzt nyomott a kezébe, mondván, neki elég egy fattyú is. Claudel a beavatkozás után nem sokkal visszatért a munkához. És ha már megszülni nem tudta, szoborba öntötte „gyermekét”.
A vár kis úrnője című alkotása hatalmas tetszést aratott. Nathan Rothschild megvette a bronz változatot, Auguste Rodin barátja, Mathias Morhardt pedig a gipszöntvényt. „Végre megjelent Rodin első, igazi riválisa” – lelkendezett Morhardt.
Számtalan veszekedés, botrány és méltatlan jelenet után Camille végül szakított Rodinnel, és igyekezett kilépni az árnyékából. Kiállításokat szervezett szobrainak.
Amikor a századfordulón a munkáit kiállította az Őszi Szalon, akadt legalább egy műértő, aki felismerte átütő tehetségét. Octave Mirbeau kritikus kissé szarkasztikusan ugyan, de ezt írta róla: „Lázadás a természet ellen: egy női zseni.”
Ilyet egy nőnek nem illik!
A tiszavirágéletű sikert leszámítva Camille erőfeszítései nem vezettek eredményre: senki nem vásárolt tőle egyetlen alkotást sem. A korabeli, természetesen férfiak uralta sajtó és kurátori szakma csak a fogást kereste rajta.
A szemére vetették, hogy szemérmetlen módon egymásba fonódó meztelen testeket ábrázol. Ez egy férfi szobrász részéről nem, hogy megütközést nem keltett volna, de egyenesen magától értetődőnek bizonyult. Egy nőtől azonban ilyet nem tűrhettek.
Claudel tabuk nélkül, természetesen viszonyult a testiséghez.
[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Soha sem értettem, miért ne ábrázolhatnánk úgy a testet, ahogy isten megteremtette, miért kellene viszolyognunk a genitáliáktól, melyek számomra mindig ugyanolyan szent részei az embernek, mint bármelyik más. [/perfectpullquote]
Értetlenség és felháborodás vette körül.
Kétségbeesés, magány, pusztítás
A sikertelenség megviselte Camille-t. Elméje kezdett megbomlani. Elhatalmasodott rajta az a meggyőződés, hogy Rodin ellopja az ötleteit, és az életére tör. Bezárkózott és a magány szép lassan kifordította önmagából. Macskák, piszok, kényszerképzetek között tengette napjait magára hagyva. Anyja még korábban, Rodinnel folytatott „erkölcstelen” életvitele miatt kitagadta.
Az utókor számára a legfájóbb, hogy Claudel dührohamában maga semmisítette meg szobrai jelentős részét, így csak kevés alkotása maradt ránk. „Eljutottam a kétségbeesés legszélső fokához, ahol már csak a gyűlölet éltet” – fogalmazott.
Noha Claudel élete végéig Rodin megszállottja volt, a férfi többé feléje sem nézett. Családja pedig elmegyógyintézetbe záratta, ahol a betegeket verték, megalázták.
Húga csupán egyetlen alkalommal járt nála, anyja viszont egyszer sem, és nem is volt hajlandó magához venni. Testvérei közül az időközben diplomata karriert választó Paul állt hozzá a legközelebb, de ő is mindössze hétszer járt nála a harminc év alatt. Camille nem értette, „miért lett az öcsém, Paul Claudel híres, gazdag költő és színpadi szerző, amikor csekélyebb géniusszal áldotta meg az úr, mint engem, aki itt csücsülök magánzárkámban dicstelen életem még dicstelenebb végéig.”
A mennyországból egyenesen a pokolba
A kor, amelybe született, megtagadta tőle a sikert, és ismertsége máig nem mérhető Rodinéhez. Nőként esélye sem volt érvényesülni. Mielőtt bármit is letehetett volna az asztalra, már elkönyvelték, leírták, beskatulyázták. Műveit már akkor Rodin hatása alatt állónak tulajdonították, amikor még csak nem is találkozott vele.
À Nogent-sur-Seine, bientôt le premier musée Camille Claudel au monde.
(c)Leonardo Marcos, janvier 2015
Élete saját megfogalmazása szerint „a mennyországból egyenesen vezetett a pokolba”.
Mégis, 1913-ig, az elmegyógyintézetbe kerüléséig, rendületlenül alkotott, bátran dacolva a közeg ellenállásával. 1943-ban, 79 éves korában halt meg a Ville-Evrard-i elmegyógyintézetben.
Bár sok művét elpusztította, 90 szobra és rajza megmaradt az utókornak. Később Rodin műveivel közösen, de önállóan is kiállították alkotásait.
A Musée Rodinben egy külön termet alakítottak ki szobrainak. A műveinek szentelt önálló múzeum pedig 2017-ben nyílt meg Nogent-sur-Seine-ben. Camille Claudel tragikus életéről zenemű, balett, film és könyvek sora készült.
(Az idézetek forrása: Dr. Alma H. Bond, a Camille Claudel-pszichobiográfia, a Camille Claudel – Szerelmem Rodin.)
