Ha fogjuk a magyar társadalmat és figuráit beleszuszakoljuk egy-egy sztereotípiába, aztán nagybetűkkel felcímkézzük őket, vajon megváltozik-e valami? A költői kérdésre keres választ a Jurányi Ház falai között életre keltett magyar valóság a Hurok című színdarab aktuálpolitikai szatírájában. Kár, hogy egy alapvetően zseniális gondolat és mondanivaló mégis elveszett a nagyzolások és általánosítások között.

Nem finomkodik, az arcunkba tolja a nyilvánvalót

Hirdetés

„XY-t egyebek mellett vesztegetés, sikkasztás és hatalommal való visszaélés miatt fogták perbe” – harsogja a tévé és a rádió. Mindennapjaink állandó alkotója a hírek hallatán beálló végtelen közöny. Az egyszeri hallgató számára az ilyesmi – mivel abszolút nem meglepő – már nem is rendelkezik hírértékkel. Nem tud mit kezdeni vele, háborogni meg nem szeretne, mert minek.

Ezt a jelenséget ragadta meg és fektette boncasztalra Kerékgyártó István, a darab alapjául szolgáló regény szerzője.

Furcsa módon viszont egyetlen karcolást sem ejtett e téma metaforikusan vett testén, ugyanis a boncolás el sem kezdődött. Ebben az esetben az sem jelentette a téma részletekbe menő és mély bemutatását, hogy az előadás egy drasztikus gyilkosságot ábrázolt eléggé profán módon. Felszínes maradt annak ellenére, hogy konkrétan elhangzottak benne olyan dolgok, mint „azért tettem, mert láttam, te mennyit loptál és nekem is megjött hozzá a kedvem.” Alapvetően ez a mondat megmagyarázza az egész korrupt rendszer miértjét, mégis olyan, amely nem hangzik el egy valós párbeszédben, amikor egy főnök az alkalmazottját gyanúsítja.

Jelenet az előadásból / Fotó: Jurányi Ház

A dialógusokról szólva tehát egyfelől éreztem az igyekezetet a hétköznapi stílushoz való közelítésre: nem finomkodott a káromkodásokat illetően és olykor esetlen is maradt. (A dramaturg Bagossy László.) Másfelől viszont távol éreztem magam a szereplőktől: mintha kísérleti fázisában láttam volna a darabot, amikor még csak felvázolják, hogy mi is az elképzelés a párbeszédeket tekintve. Valószínűleg ha a színdarabban elhangzó mondatok szövegként kerültek volna elém, nem olvasom végig. A drasztikus végkifejleten kívül nem történt semmiféle megdöbbentő a cselekmény folyamán. Az előadás is csupán azért tartotta fent a figyelmet, mert egy elképesztően ötletes köntösbe bújtatták.

Élőképek fesztiválja, avagy a kifejezés tompítása

Ha nem tudtam volna, hogy létezik olyan műfaj, mint az élőkép – tehát mikor emberek állnak be egy adott jelenetbe mozdulatlanul, akár reprodukálva egy festményt – akkor most azt írnám, mennyire zseniális és forradalmian új ötlettel állt elő a rendező. Természetesen nem kell minden rendezéssel feltalálni a spanyolviaszt, a már létező koncepciót így is nagyon minőségi módon ültették át ebbe az előadásba. Kreatívan és újszerűen hatott. A kimerevített jelenetekben a mozdulatlanság ellenére, amennyire lehetett, érződött a feszültség vagy az éppen aktuális érzelem.

Az is remek döntés volt, hogy ezeket az egymástól egyébként jól elválasztott jeleneteket narrációval vagy énekkel törték meg és a darab második felében elhagyták ezt a képszerű mozdulatlanságot.

Ezáltal éreztem, hogy a cselekmény fellazult és engedte bevonódni a nézőt is, aki eddig picit kirekesztve érezhette magát azokkal a költői kérdésekkel a fejében, hogy „ehhez nekem mi közöm van?”

Závada Pál Kossuth-díjas író: Nekünk kell Orbánt lemondatni és keserves lesz az ébredése

Mint a ContextUs is megírta, közel 200 író és költő vállalt szolidaritást többek között a túlóratörvény elszenvedőivel, a hajléktalanokkal, a kulturális dolgozókkal. A szombati tüntetésre többen kimentek demonstráltni. Így tett – a teljesség igénye nélkül – Bán Zsófi, Tóth Krisztina, Kerékgyártó István, Závada Pál.

A darab ugyanis nagyjából egy mondattal leírható: a korrupció olyan, akár a pletyka vagy egy fertőzés, nem számít, hogy valaki miniszteri székben ül vagy neccharisnyában áll az utcasarkon, mindenkit utolér. Így tehát jogos, hogy ez egy mindenkit érintő, közös ügy, viszont sajnos a színdarabból kimaradt a személyesség, tehát valami, amivel a néző azonosulni tud.

Görbe tükröt tart, de a tükör inkább ablak

Szóval, akkor most mi is az üzenet? – jön ki az előadásról a néző, aki még mindig az utolsó jelenet brutális naturalizmusából próbál felocsúdni. A darab végkifejlete kapcsán olyan közhelyekkel is lehetne dobálózni, hogy „…és a rossz elnyeri méltó büntetését”, de nem érdemes.

Jelenet az előadásból / Fotó: Takács Attila

Valójában, ha nem szerepekben gondolkodunk, hanem emberekben, akik nem mindig következetesen egy adott mintát követnek, akkor borul az egész elmélet. Számomra a darab csupán aláhúzott olyan igazságokat, hogy az ember önző, szereti a pénzt, alárendeltként kiszolgáltatott, nehezen vállalja fel a homoszexualitását, a szerelem megbolondítja és nehezen szokik le a drogról.

Ezek fontos és értékes üzenetek lennének, ha nem lennének szájba rágva, helyette inkább egy életszagú történetből tudná a néző saját magának levonni a tanulságot.

Szóval ez a görbe tükör valójában inkább egy ablakhoz hasonlít, mivel inkább csak megmutatja, hogy milyen is az országunk többségi társadalma, árnyalatok nélkül. Persze az is igaz, hogy a jelen politikai helyzetről valószínűleg csak ilyen módon lehet beszélni. Konkrétumok nélkül viszont mennyire van értelme?

Az ördög helyett az angyal rejlik a részletekben

A tartalmi gyengeségeket a színészi játék és a színpadkép abszolút ellensúlyozza. A minimalista díszlet és jelmezek – amiket Bagossy Levente és Virág Vivien álmodták meg – abszolút illettek a színészek által teremtett miliőbe. Funkcionálisan segítették előre a cselekményt, tehát csak a legritkább esetben volt ott dekorációs céllal például egy asztal. Érdekes és újszerű színpadfelfogással dolgoztak, ugyanis az éppen nem szereplő színészek a központi pódium körül a sötétben foglaltak helyet.

Ők voltak azok, akik az egyik mozdulatlan pozícióból a másikba segítették a reflektorfényben állókat: levették a kabátjukat, átrendezték a díszletet.

A jelmezek pedig a szövegkönyv helyett is felidézték a hétköznapokat makulátlan öltönyökkel vagy éppen ízléstelen szakadt öltözékkel. A zenei betétek is (Kákonyi Árpád) a darab élvezhetőségét segítették. Azokat hallgatva el is felejtettük, hogy a gondolati tartalom még gyerekcipőben jár.

Mentőöv: humor és jó színészek

A karakterek mindegyike elképesztően jól passzolt az őket alakító színészekhez és színt tudtak vinni a személytelen keretbe, ahol neveik sem voltak. Számomra a leghitelesebb Gombó Viola Lotti volt, aki olyan energiákat sűrített a mondataiba és a mozdulataiba, amikkel tényleg együtt lehetett rezegni. Mellette pedig az összes színész kivétel nélkül a kirakós tökéletes darabjai voltak.

Érdekes kérdés lehet, hogy vajon egy sztereotipikus, sablonos karaktert egyszerűbb vagy nehezebb játszani, mint olyasvalakit, akinek egyedi sorsa, története és személyisége van.

Kissé túlzás ugyan üres karaktereknek hívni őket, hiszen minden esetben megjelent valami emberség és esendőség bennük. Legyen az akár a Miniszter (Mészáros Máté), aki minden bűne ellenére a szexuális vágyainak a rabja vagy az Államtitkár (Debreczeny Csaba). Ő törekedett volna az igazságosságra, de a már „jól bevált” korrupt rendszer nem engedte. Ugyanez a helyzet az Igazgatóval (Epres Attila) és a Tulajdonossal is (Rába Roland), aki ráadásul még a szexuális beállítottságával is küzdött. A „lelketlen” kormányemberek kiszolgáltatottjai pedig egy újabb láncot alkottak. Közéjük tartozik a homoszexuális szerető (Dékány Barnabás), az adósságban vergődő drogos (Nagy Dániel Viktor) és az ő nővére (Járó Zsuzsa) és az utcalány (Gombó Viola Lotti).

Jelenet az előadásból / Fotó: Gergely Bea

Bagossy László, rendező egy barokk passiójáték keretébe helyezi a darabot annak humorosságával együtt. Ezzel erősítve ennek az egész műnek a karikatúrához való hasonlóságát. Tényleg vicces és intenzív volt az előadás, erős vizuális hatásokkal. A hangulat tehát, ahol kellett feszült, ahol kellett, felszabadult volt. Ez azonban, ahogy fentebb is utaltam rá, nem a történet különleges érzelmi töltete miatt alakulhatott így. Inkább a néző eszébe villanó aktuálpolitikai konkrétumok miatt. Így kijelenthető, hogy azokban, akik nem annyira jártasak a közügyekben vagy korukból fakadóan nem annyira érdeklődne iránta, a darab csak ráerősít a már meglévő sztereotípiákra.

Gondolatébresztés és „elvárásébresztés”

Abban látom ennek az előadásnak és Kerékgyártó István regényének értelmét, hogy éppen a kicsit eltávolított, nagyzolós fogalmazásmódja miatt válhat vitaindítóvá és beszédtémává a darab és rajta keresztül az aktuálpolitikai helyzet is. Ritka és sokszor hiányolt jellemzője a magyar színdaraboknak az ennyire egyértelmű politikai állásfoglalás mindenféle mismásolás nélkül.

Éppen ezért merülnek fel bennem nézőként olyan elvárások, hogyha már valaki hozzá mert nyúlni egy ilyen témához, akkor tette volna rendesen.

Persze ott még csak nagyon sokára fogunk tartani, hogy olyan nyíltan kifigurázó és név szerint bíráló művészeti produktumok szülessenek, mint Amerikában például a President Show. Ez a műsor szemérmetlenül parodizálja Donald Trump minden lépését. Szintén messzi álom, hogy a művészeknek ne legyen tabu a politikai nézeteik vállalása.

Jelenet az előadásból / Fotó: Gergely Bea

De addig is, ez a darab a téma feldolgozásának egy eléggé bíztató ugródeszkája. Remélem, aki legközelebb rámerészkedik, nagyobbat fog majd ugrani róla!

Hirdetés
ÉRTÉKELÉS
Színészi játék
10
Sztori
4
Rendezői kreativitás
8
Gondolati tartalom
3
Dialógus
3
Hangulat
7
Jelmez
9
Díszlet
9