Az egyre szélesebb nemzetközi közönséget magaénak tudó Omar Souleyman másodszor látogatott el Magyarországra. A szír zenész fellépését nagy érdeklődés övezte, aki valóban bebizonyította a Dürer Kertben, hogy az arab zenekultúra tradicionális elemei és a techno remekül megférnek egymás mellett. Azonban voltak az estének olyan pontjai is, amelyek nem volt olyan lenyűgözők, mint az 51 éves zenész három legendás mozdulata.
Lakodalomtól Björkig
Omar Souleyman életpályája meglehetősen érdekesen alakult, mivel lakodalmakon kezdte előadói működését több mint huszonöt éve, ami, valljuk be, elég szokatlannak tűnik az európai-amerikai zeneipar hagyományos brandépítésének szemszögéből. Nálunk a lakodalmi zene negatív konnotációt vesz fel, többnyire az alacsony színvonalú, play backelve előadott műsorok jutnak eszünkbe, a kiégett énekesek utolsó kapaszkodói. Nos, ez más kultúrákban teljesen nem így van. Ahogy Omar Souleyman egy interjúban megfogalmazta, náluk a lakodalom az a fő platform, ahol a helyi zenészek nyilvánosság elé léphetnek, hasonló az európai tévés, rádiós szereplésekhez, szórakozóhelyeken való debütáláshoz.
Tehát lakodalmi zenésznek lenni sokkal nagyobb téttel bír nemcsak a közönség elvárásainak kielégítése miatt, hanem a személyes előremenetel szempontjából is.
Souleyman számtalan ilyen fellépésen vett részt hazájában, majd a 2000-es végén sikerült betörnie a nemzetközi piacra, ahol olyan előkelő helyet vívott ki magának kétévente megjelenő albumaival és az állandó turnézásokkal, amivel nem sok közel-keleti előadó büszkélkedhet.
Omar Souleyman – Ya Bnayya (Official Music Video)
The official Mad Decent YouTube Music Video release of Omar Souleyman – Ya Bnayya. Stream the full track and other Omar Souleyman releases here or show suppo…
A Wenu Wenu vagy a Bahdeni Nami című albumok hallgatásakor pedig felmerül a kérdés, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – miért nem képes több más kultúrából származó lemez piacképes lenni Európában. Pedig az így létrejövő diverzitás kreatívan tudná újragondolni a zenét, mint például a Beatles esetében, amikor a távol-keleti hangzásvilág beépítésével kísérleteztek. Omar Souleyman dalaiból szintén egy keveredés, a szír folk motívumok és az európai elektronikus áramlat összeolvadása hallható ki, ami egy nagyon termékeny és magas minőségű munkát eredményez. Ezt mutatja, hogy olyan előadók is szívesen dolgoznak vele, mint Björk.
Egy óra mulatság
Souleyman neve alatt futó duó (mert Hasan Alo szintetizátorjátékáról sem szabad megfeledkeznünk) a Dürer Kertben To Syria, with love című, 2017-ben megjelent albumát mutatta be. A cím megtévesztő lehet, mivel könnyen a mai feszült politikai helyzetre irányíthatja a figyelmet, pedig ilyen tartalmú dalokról szó sincs.
A hosszú, 7-8 perces számok leginkább technósított nászénekeknek nevezném, mert talán ez a terminus tud rámutatni arra, ahogy a legegyszerűbb és legrégebbi témák találkoznak a modern technika zenekészítési lehetőségeivel.
A sivatagból áradó időtlenséget a skálákból érezni lehet, de Hasan Alo néha olyan nintendó-zajokat képes kihozni a szintijéből, amit Ehtan Kath, a Crystal Castles-ből is megirigyelne. A koncert fél tízkor kezdődött, másfél órával a kapunyitás után. Ez az idő arra szolgált volna, hogy a Massive Attack és Portishead sötét basszusát hallgatva ráhangolódjon a gyülekező közönség a főfellépőre. Vagyis az egyetlenre. Nagy hibája volt az estnek, hogy a szervezők nem gondoskodtak előzenekarról, pedig biztos, hogy találni lehetett volna egy kisebb nevet, aki passzolt volna Souleymanhoz, mert így, a dübörgő triphop ellenére elég unalmasan telt ez a másfél óra.
Azt hittem, hogy az előzenekar hiányát egy hosszabb fellépés fogja kárpótolni, de ebben is csalódni kellett: Omar Souleyman szigorúan tartotta az átlagosnak mondható egyórás koncertidőt. A jegy elég magas áráért igazán kaphattunk volna mennyiségileg többet. Nyilván elsősorban az erősen nemzetközi közönségre volt kitalálva ez az esemény, és azt nem mondom, hogy Omar Souleyman ne érne meg 3. 500 vagy 4. 500 forintot, de ennyi pénzért egy teljesebb, egész estés koncertélményt is nyújthatott volna a Dürer. Például, ha további egy, más termekben játszó banda megtekintésére is feljogosít a belépő.
Elég három mozdulat
Mennyiségileg hiányérzetem volt, a minőségben senki sem csalódhatott. Hasan Alo szerénysége és háttérben meghúzódása nem azt jelenti, hogy rá kevesebb figyelemnek kéne fordulni. Ő volt, aki zeneileg összetartotta a produkciót. A kommunikáció közte és Omar Souleyman között gördülékenyen működött, figyeltek egymásra, összhangban voltak egész végig. Az előadás egyben tartásáért valószínűleg ő tett többet. Persze nem kell hierarchiát felállítani egy zenekarban, főleg nem egy duón belül, de Hasan szerepe és zenei képzettsége mindenképpen megérdemli a dicséretet.
Souleyman gyakran váltogatja zenésztársait, nem tudni, meddig fognak ebben a formációban maradni. Mindenesetre az a felállás, amit pénteken láttunk, jól működő, összeszokott, egymást értő párosnak bizonyult. Szerencsére a hangosítással sem voltak gondok, semmi nem zavarta meg az egy órán át tartó, egymásba folyó basszusszólamok és szintetizátorzaj élvezését. Ami viszont kicsit megölte a hangulatot, az a közönséget a színpadtól elválasztó egyméteres biztonsági sáv. Bizonyára örülhettek volna az Omar Souleymannak öltözött hasonmások, ha testközelből érintkezhetnek vele, és nyilván autentikusabb a lakodalmas múltból érkező zenésznek, ha nincs elválasztva a közönségétől.
Omar Souleyman nagy érzékkel rendelkezik a brandépítéshez. Napszemüveg, disdasha, fejkendő, méltóságteljes mozgás és bajusz – mondhatni ennyi a sikeres, eladható profil titka, amiért az emberek megőrülnek. És nem csak interneten működik az imidzs.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen hatékonyan képes kommunikálni a színpadról a szír zenész, mennyire jól tudja előadni azt, amit a trash-elemeket vegyítő videóklippjeiben elhitet magáról a világgal.
Mindössze a védjegyének számító három mozdulatot használja, de azokat kreatívan variálva. Egy másik interjúban szerényen azt mondta, neki éppen elég ez a három, hogy a közönséggel tartsa a kapcsolatot. És valóban: a taps, a hívogató és buzdító kézmozdulat nem válik unalmassá vagy művivé a produkció során. Kevés zenészt látni ilyen beleéléssel és jókedvvel előadni, mint őt, aki minden színpadon töltött percét kiélvezi, és elegáns visszafogottsággal hajol meg egy-egy, a nézőtérről beérkező dicséret után.
A látottak alapján teljesen hihető az a szerep, amire nagyon erősen rájátszik Souleyman. De nem is az önazonosság a lényeg, hanem az, hogy az elvártakat nyújtsa a produkció – mondaná az európai befogadó. Mert a nagy létszámú szír közönségnek szemmel láthatóan óriási téttel bírt a hazájuk kultúráját akár zenében, akár öltözködésben képviselő Omar Souleyman hitelessége.
Lesz-e ráadás?
A setlistet nézve nem lehet kifogást találni. A két legnagyobb slágere, a Warni Warni és a Wenu Wenu is elhangzott az új album dalai mellett, aminek nagyjából több mint a felét játszották. Egyedül amiatt támadhatott hiányérzet, hogy Souleyman vagy tíz perc visszatapsolás és nevének skandálása ellenére sem jött vissza ráadásra.
Az összegyűlt tömeg nem akarta elhinni, hogy egy óra után befejeződött a koncert, még a mosolyogva a fejüket rázó biztonsági őrök is csak nagy nehezére tudták meggyőzni közönséget, hogy az előadás tényleg véget ért.
Egyébként nekem szimpatikus volt ez a „makacsság”. Nyilván nem lett volna rossz még egy dobhártyaszaggató számra veretni a rave partyt, de ha a fellépés hatvanpercesre van megkomponálva, akkor azt úgy kell elfogadni és élvezni. Túlságosan hozzá vagyunk szokva a visszatapsolás hatalmához, pedig egy extra dal olykor el is ronthatja a jól megtervezett setlistet. Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen elég hatásvadász visszajönni a színpadra engedve a közönség akaratának, ami Omar Souleyman produkcióját tényleg lakodalomivá tette volna. Pedig nála már a lényeg az emberek elvárásainak kielégítése, de úgy, hogy közben megőrzi előadói függetlenségét.
