Az idén 9. alkalommal megrendezett Szín-Tár elsődleges missziója, hogy összehozza a magyarországi és a határon túli magyar színművészeti egyetemek hallgatóit. Erre öt nap állt rendelkezésre, amelyek során öt különböző egyetem színinövendékei mutatták be vizsgaelőadásaikat.
Voltak köztük egészen kiváló darabok, de láttunk már-már unalomba hajló feldolgozásokat is. A Károli Gáspár Református Egyetem hallgatói – akik a késő esti szakmai beszélgetéseket vezették – ezúttal nyertest is választottak a Szín-Tár Találkozón. A nyeremény idén nem „csupán” egy elismerés volt, de pénzbeli jutalommal is párosult. A héten látott darabok közül a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem harmadéves hallgatóinak két Shakespeare-előadását ítélték legjobbnak.
Első nap – A magyarországi színművészeti egyetemek
A durván egyhetes találkozó legelső napja volt talán a legsűrűbb. Aki mind a három programon részt akart venni, az jobban tette, ha iparkodik a széles kecskeméti utcákon, ugyanis három különböző helyszínre kellett ellátogatnunk. Délután háromkor a Katona József Gimnáziumban már kígyózott a sor a Kaposvári Egyetem Bánk-misszió című előadása előtt.
A Vidnyánszky Attila rendezte rövidített Bánk bán tantermi előadásként született, így a színinövendékek különböző városok középiskoláit járják vele. Az egészen kis térbe helyezett cselekményben furcsa mód minden megvolt, ami egy nézhető és élvezhető előadáshoz szükséges.
A terjedelmes szöveget kíméletlenül – szűk egy órára – meghúzták, amiben ugyanakkor minden szereplő, minden mellékszál, minden kulcsmozzanat és kulcsmondat benne volt.
Eddig kevés előadást játszottak a fiatalok, így ennek tudható be a kissé esetlen mozgás a furcsán ható, körben kialakított játéktérben. A felnőtteket épp úgy, mint a gimnazistákat megnyerte a kicsit zenés, közepesen izgalmas, de nagyon pörgős tempóval operáló Bánk-misszió.
A kaposváriak előadása után kapkodtuk a lábunkat, hiszen öt órakor kezdődött a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem vizsgafilmjeinek vetítése. Négy filmet láttunk, köztük két dokumentumfilmet (Utósok, Hosszú vágás) és két kisjátékfilmet (És a nyolcadik napon, Csodapunci).
Színházi esemény lévén nem teljesen értettem, mit keresett két filmes program is a találkozón, de mindenesetre kellemes időtöltés volt.
Az első napot a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatóinak vizsgaelőadása, A vadkacsa zárta. Ebben az előadásban (a kaposváriakéhoz hasonlóan) is a dramaturgiáé volt a főszerep, itt is jelentős szövegmennyiséget kellett húzni ahhoz, hogy beleférjenek a rendelkezésre álló időbe.
A végleges szövegkönyv hibátlanul sikerült, de egy igazán sikeres előadáshoz kevés volt. Egy előadásban épp olyan fontos a színészi beleélés, a minimalista vagy túlzsúfolt, de mindenképp ’valamilyen’ díszlet, a zeneiség és a mozgás, mint a dramaturgia.
A mély gondolatok, az érzelmek domináltak, de ehhez sajnos sem a színpadkép (egyszerű, konvencionális háttér, festett vászon, egy-két régi szekrény), sem a színészi játék nem tett hozzá pluszt.
A negyedéves színésztanoncok megtanulták, hogy kell eljátszani egy skandináv polgári tragédiát, jól elvégezték a feladatot, de a játékukban (a Hjalmart játszó Hajdu Tibor kivételével) pont ennyit lehetett érezni.
Második nap – Beckett abszurd világa, ahol az idő megállt
Talán az első nap programjainak sűrűségét kompenzálta a második nap, aminek délutánján a Kecskeméti Rajzfilmstúdió egy tucat szerzői rövidfilmet mutatott be a közönségnek. Egyaránt szóltak felnőtteknek és gyerekeknek is. A kisebbek jókat mulattak a filmek láttán, a felnőtteket pedig inkább elgondolkodtatták.
A filmek után, szintén sietős léptekkel kellett haladnunk a Ruszt József Stúdiószínház felé, ha el akartuk érni a hét órakor kezdődő Godot-ra várva előadást. Az Újvidéki Művészeti Akadémia végzős hallgatóinak vizsgaelőadása Beckett legismertebb drámáját dolgozta fel.
A szöveget egy az egyben meghagyták, így a második felvonás végére már érezni lehetett a közönségen, hogy fárad. Mivel egy nyolc fős osztályról beszélünk, így muszáj volt valahogy átalakítani Beckett koncepcióját.
A dráma négy szereplőjét (Vladimir, Estragon, Pozzo és Lucky) nyolc ember közt kellett felosztani. Így az lett a végleges megoldás, hogy gyakorlatilag minden színinövendék legalább egyszer minden szereplő bőrébe belebújt.
Vladimirnek a csokornyakkendője, Estragonnak a nyakkendője, Pozzonak pedig a szőrméje volt a megkülönböztető jele, így a szerepváltások teljesen egyértelművé váltak. A rendezés ötletes, de a közönség túlnyomó részének egyszerűen túl hosszú volt, és túl kevés dolog történt. Ami persze nem feltétlenül baj, elvégre… Ez Beckett világa.
Harmadik nap – Shakespeare-nap
Némi kétséggel sétáltunk a Stúdiószínházba a harmadik napon, hiszen egymás után két Shakespeare-előadás szerepelt a programfüzetben. Ráadásul két olyan darab, ami abszolút különbözik egymástól: a kolozsvári hallgatók öt órakor játszották az Ahogy tetsziket, nyolckor pedig már a Rómeó és Júliát láthatta a közönség.
Az Ahogy tetszik zsúfolt cselekményei, rengeteg szereplője ellenére belefért szűk másfél órába. A központi történetnek ez azonban nem ártott, sőt. Az Ardennes-i erdőt egy kicsit suta, a hallgatók által rajzolt fehér, virágmintás háttér szimbolizálta.
Őszintén szólva, az első tíz percben úgy éreztem magam, mintha egy gimnáziumi színjátszó kör előadásán lennék.
Aztán valami megváltozott: a színésztanoncoknak ennyi idő kellett ahhoz, hogy már ne esetlenül járjanak-keljenek a színpadon, és hogy valóban elhiggyem, hogy a Rosalindát játszó lány igazából most épp fiú. A darab első és utolsó tíz percét éreztem igazán erősnek. Az elején metál zenére vergődő, majd smároló két lány a királyi udvar jólétét, elzártságát és vadságát mutatta meg.
Ennek az ellenpólusa volt a minimalista dallammal párhuzamosan játszódó utolsó jelenet, ami hihetetlen atmoszférát teremtett a kis színházteremben. Éreztem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki levegőt visszatartva várja, hogy vajon Orlando megbocsát-e a magát felfedő Rosalindának, aki alig hallhatóan, de már zokogva ismételgeti: „Fogadj el, mert a tiéd vagyok.” Nekem kétségtelenül ez volt a hét legszebb pillanata.
Ambivalens érzésekkel ültünk be másfél órával később ugyanennek az osztálynak a második előadására, a Rómeó és Júliára. Tudván, hogy ugyanazt az alkotócsapatot fogjuk látni (beleértve a rendezőt, Keresztes Attilát is), az Ahogy tetszikhez hasonló előadást vártunk. Tévedtünk – de még mennyire. A vígjáték giccses jelmezei a tragédiára letisztult, fekete-fehér ruhákká váltak, a túldíszített háttérből üres színpad lett, a gimnazista színjátszó-jelleg pedig teljesen eltűnt. Nem maradt más, mint Shakespeare legismertebb szerelmi története, egy tucat tehetséges színésztanonc, hat darab kellék, valamint díszlet gyanánt egyetlen egy deszka.
Akármilyen furcsa, ebben a nihilben láttam életem legcsodálatosabb Rómeó és Júliáját. Ha a színinövendékek tehetsége és a feleslegek (értsd: díszlet és jelmez) minimalizálása nem lenne elég, Keresztes Attila megtette azt, amit eddig nem mertek.
Megadta – mit megadta, tálcán kínálta! – a reményt a nézőknek, hogy a szerelmi történet ebben az esetben jól végződhet. Leírhatatlanul intenzív és megható néhány percet éltünk meg, amikor is Júlia felébredt, Rómeó pedig még az utolsó pillanatban ki tudta köpni a mérget.
Így ezerszer mélyebb késszúrás volt az, amikor a fiatal pár boldog egymás nyakába borulása után Rómeó váratlanul mégiscsak összeesett és meghalt. A kolozsvári egyetem hallgatói abszolút megérdemelték a Szín-Tár Legjobb előadás-díját – mindkét vizsgaelőadásukért.
Negyedik nap – Balázs Zoltán marosvásárhelyi rendezése
A negyedik napon csak egy előadás szerepelt a programban, így ráérősen szállingóztak a nézők a Kamaraszínházba, hogy megnézzék a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem harmadéves hallgatóinak Augusztus című előadását. Az egyórás nonverbális produkciót Balázs Zoltán rendezte. A rendezői munkásságát ismerve senki sem egy konvencionális darabot várt. Milyen igazunk lett! Négy mondat hangzott el egy óra alatt, noha az előadás alapja Schulz egy több száz oldalas novelláskötete volt.
A színinövendékek egytől egyig olvasták a történeteket, sőt, elemezték is őket, ám az író mondanivalójának kifejezésére a mozgás volt az egyetlen eszközük. Az elején még próbáltuk követni a színpadon történő mozzanatokat, és értelmet társítani hozzájuk, de a közönség nagy része ezzel hamar felhagyott.
Ha a nagyérdemű már nem próbált kétségbeesetten belegondolni mindenfélét egy-egy mozdulatba, egy hihetetlenül szórakoztató előadást láthatott, aminek a ritmusa végig magával húzta.
A színpadkép itt sem volt túl hangsúlyos: néhány zsáknyi búza volt az összes díszlet és kellék egyben. A jelmezek egyhangúak voltak, így azokra sem irányult túl nagy figyelem. Verbális jelek hiányában pedig ténylegesen a mozgás volt az egyetlen, amin keresztül a színésztanoncok át tudtak adni valamit a nézőnek Schulz munkájából.
Ötödik nap – A Kaposvári Egyetem másodéves hallgatóit mély vízbe dobták
A találkozó záróakkordjaként a Mengele törpéi című előadást láthattuk, a Kaposvári Egyetem másodéves hallgatóinak tolmácsolásában. A Szín-Tár egyik szervezője, Réczei Tamás írta és rendezte a darabot, kimondottan ennek az osztálynak. A témaválasztás is érdekes, kettős érzetet kelt a nézőkben. Auschwitz-ról szól, de mégsem csak arról.
A szenvedésről szól, de ugyanannyira a vidám életről is. Egy erdélyi magyar zsidó családról szól a történet, ahol a hét gyermek ráadásul törpe. Ezt a halmozottan hátrányos helyzetet próbálta az író a furcsa, sajátos humorával ellenpontozni – csekély sikerrel.
Teljesen jól működött volna a darab és úgy is egy egész történetet kaptunk volna, ha az író-rendező úr csökkenti az oda nem illő, esetleg nyomasztónak ható viccek számát.
A másodéves hallgatók jobban teljesítettek, mint amire számítottunk. Ez az első egész előadásuk, és nem csak a prózai színészet ismeretét és alkalmazását várják el tőlük, hanem énekelnek, zenélnek, sőt, a törpék megformálásához bábtechnikát is alkalmaznak. Le a kalappal a másodévesek előtt, érdekes előadást hoztak létre, aminek aligha voltak unalmas percei. Méltó befejezése volt az egyhetes fesztiválnak.
