Ha berakod a kedvenc albumodat, alapból úgy érzed, hogy most valami igazán fontosat mond el a zene rólad – helyetted. De mi van, ha közben még téged is beszéltetnek? Deres Kornélia a FISZ Szövegaláfestő vendégeként jól bemutatta, mit hívhat elő egy kamaszkori album újrahallgatása, és milyen széles skálán mozoghat egy kedvenc lemez köré szerveződő beszélgetés.

Hogyan legyen lazább egy irodalmi est?

A most szeptemberben indult Szövegaláfestő célja valami olyasmi, hogy megbontsa a hagyományos irodalmi beszélgetések sémáját. Ezt két dologgal éri el. Először is azzal, hogy bevonja az irodalomhoz amúgy elég közel álló zenét. Ugyanakkor mindezen még csavar egyet, amikor azon nehéz és talán lehetetlen feladat elé állítja a meghívott kortárs szerzőt, hogy a kedvenc albumát hozza magával. Mindez miért zseniális ötlet?

Mindannyian ismerjük azt a bizsergető érzést, ha a hozzánk egyik legközelebb álló lemezről kell beszélnünk, vagy egyáltalán, ha másokkal megoszthatjuk a szinte már részünkké vált dalokat.

Egy ilyen korong gyakran még nálunk is többet tud mondani magunkról. Az lenne az irodalmi felolvasóestek, beszélgetések valódi célja, hogy minél több információt közvetítsenek a szerzőről és a művéről.

A Fiatal Írók Szövetsége nagyon jól rátapintott, hogyan lehetne ezt a közvetítést a „beszélő” kedvenc album koncepciójával még érzékletesebbé, relevánsabbá tenni. Azt nem is említve, hogy a zene hatására mindenki könnyebben fel tud oldódni, és a gyakran beálló kínos csendek és megakadások sem kínosak többé, mert a kérdések, felolvasások közötti szünetet remekül kitölti egy-egy dal. A formai újításokon kívül a tematikában is eltérés van egy átlagos irodalmi esttől, ahol talán nem annyira adott, hogy szó essen a határterületekről, művészeti ágak viszonyáról. A Szövegaláfestőnél viszont természetes, hogy ne csak az irodalom legyen terítéken, hanem mellette nagy hangsúly kerül szöveg és zene kapcsolatára, így még átfogóbb képet kaphatunk a kettő szövevényes viszonyáról.

Aduászt már az elején

Deres Kornélia választása a kamaszkort idéző Porcupine Tree Fear of a Blank Planet című albumára esett, ami nemcsak zeneileg volt jó választás, hiszen már rögtön a beszélgetés elején lényeges összefüggésekre mutatott rá. A Fear of a Blank Planet nagyon sok szólama reflektál Bret Easton Ellis Holdparkjára, de a legfontosabb egymást értelmező pontnak talán azt lehet mondani, hogy Ellis regénye az apa, a Porcupine lemeze pedig a gyerek perspektívájából beszél.

Porcupine Tree – Fear of a Blank Planet

Artist: Porcupine Tree Album: Fear Of A Blank Planet Genre: Progressive Rock Year: 2007 Lyrics: Sunlight coming through the haze No gaps in the blinds To let it inside The bed is unmade, Some music still plays TV, yeah it’s always on The flicker on the screen A movie actress

A nézőpontbeli váltások, több perspektíva egyidejű létezése és nem mellesleg az apa-gyerek kapcsolat Deres Kornélia első kötetében is nagy szerepet játszik. A Szőrapában az apakép mindig újrakonstruálódik: lehet gólemszerű vagy rajongott tárgy egyszerre, nincs állandó, végérvényes alakja. Mondhatni úgy változik, ahogy a beszélő a családi közegtől való elszakadás után az identitását megalkotni próbálja, ahogy egy új környezetben felépíti magát. Mert az apatörténet mellett az identitás problémája is felmerült már az első, címadó dal alatt.

Erős kezdés, bele a közepébe, a legkomolyabb, legnehezebb témákba, semmi bemelegítő totojázás. Utána egy újabb kérdés a mentális betegségek szerepéről a Porcupine Tree-nél, meg úgy általában, ami tovább fokozza az addig is nagyon tartalmas beszélgetést. Majd Deres Kornélia a világérzékelés biológiai összetettségét kezdi fejtegetni, az érzések idegpályákon történő megképződését a második a nemrég megjelent Bábhasadás című kötete kapcsán.

Deres Kornélia: Mi történik, amikor az átalakulás már biztos

Teljesen jogos és dicsérendő volt az esemény moderátorától, Décsy Esztertől, aki egyébként a NOWmagazin főszerkesztője és az eseménysorozat főszervezője, hogy a generációs kérdéseket is sikeresen beleszőtte a beszélgetésbe, mert Bret Easton Ellis, a Porcupine Tree és Deres Kornélia kapcsán is felmerül ez a kategorizációs lehetőség.

Viszont a meghívott költő szerint az elmagányosodás, a kívülállóság nem a kizárólag az X-, az Y-, vagy a Z-nemzedékre jellemző, hanem általános, transzgenerációs probléma, csak az utóbbi években talán már bátrabban szembe merünk nézni önmagunkkal, több platform van kommunikálni a gondjainkat.

Ezek a mozzanatok voltak a Szövegaláfestő csúcspontjai, a legélesebb válaszok szinte rögtön az elején megszülettek. Jó, hogy előkerültek az ilyen témák, és érződött az is, hogy a zenére könnyebben, felszabadultabban tud működni a komoly problémákra rátapintó beszélgetés, de ott motoszkált bennem a gyanú, hogy ha már az első negyed órában kijátsszák a magas lapokat, akkor mi marad későbbre?

Több mint a szükséges közhelyek

Az est egészét nem lehet a nyitókérdések- és válaszok színvonalán végig vinni. Elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb jöjjön pár üresjárat, de az említett erős kezdés után ezek az üresjáratok túlságosan összesűrűsödtek. Nekem már a váltás bipoláris zavarokról mesekönyvírásra is túl hirtelen történt. Értem az elképzelést, hogy meghökkenést váltanak ki az ilyen váratlan ugrások, abszurditásukkal tartják fent a közönség figyelmét, viszont számomra inkább a kezdetben jól felépített gondolatmenet szétesését jelentette. Ettől kezdve a kérdések egyre formálisabbak, megszokottabbak lettek, tehát éppen ellentétei annak, amitől a Szövegaláfestő elhatárolni akarja magát. Például: Deres Kornélia két kötete között hat év telt el. Ez bizonyára nagyon érdekes, de ugyanakkor lerágott csont azt pedzegetni, hogy mi történt ebben a hat évben.

/ Fotó: Németh Dániel_Jelenkor

A műhelymunkára vonatkozó kérdések egy átlagos irodalmi est sablonjai felé közelítettek, és Deres Kornéliát is láthatóan megakasztotta, hogy olyanokra válaszoljon, amiket valószínűleg minden második interjúban feltesznek neki. A kísérletezős jellegű Szövegaláfestő elbírta volna a bejáratott kérdések helyetti „csendeket”, sőt kifejezetten jól sülhetne el, ha a felolvasások mellett pár perc zenehallgatás is megtörné a kérdezz-felelek struktúrát. Mert így a Fear of a Blank Planet sokszor megmaradt háttérzajnak, és nem kapcsolódott be elégszer a beszélgetés menetének formai-tartalmi alakításába. Több kiszólással, egy-két dalértelmezéssel még kreatívabbá lehetne tenni a lemezhallgatós koncepciót, hogy ne csak kellemes duruzsolásként, hanem harmadik beszélgetőpartnerként fogadjuk be az albumot.

Kicsit kiforratlannak tűnt még a Szövegaláfestő néhány földhöz ragadt szempontból is. Az egyik legzavaróbb dolog a Refuge felettünk lévő részéből beszűrődő zene volt.

Sokat segítene az alapból nehezebben hallható beszélgetés értésén, ha arra az egy órára, amíg az esemény tart, lehalkítanák a kocsma zenéjét.

A fenti playlist továbbá azért is zavaró, mert a pincehelyiség térkezelése sem a legopcionálisabb. A színpaddal szemben lévő nagy fotelekbe sokkal kevesebben ülnek, pedig ott a legjobbak a hallási viszonyok. Inkább a lépcső melletti asztalokhoz húzta a székeket a közönség, srégen a pódiummal, ahol, habár több helyünk volt, viszont a fenti és a lenti hangok kereszttüzébe kerültünk. Valamint az esemény minél szélesebb körű marketingelésének nem ártott volna, ha készül pár fénykép. Ezek kis dolgok, de nagyban hozzájárulnak az est élvezhetőségéhez, reklámozásához. Érdemes tehát figyelni az ilyen praktikus és technikai jellegű problémákra is.

„József Attila tudja, mi a rock’n’roll”

Persze az erőltetett kérdéseken túl felvillantak olyan momentumok, amelyekben tényleg sikerült kreatívan beépíteni a zenei tematikát. Ilyen volt, amikor Deres Kornélia a zene és oktatás közötti kapcsolat módszertani fejtegetése helyett inkább elmesélt egy történetet a miskolci Herman Vokálról, amelynek tagjai a középiskolás évek után az iskolai jubileumra újra összeálltak, bemutatva ezzel, hogy a zenélés az egyik legjobb közösségszervező tevékenység.

Ezután a beszélgetés anekdotázásba ment át, ami kifejezetten jó irányt jelentett a Szövegaláfestő vége felé, a komolyabb hangvétel és a formális kérdések után. A szilveszteri buli helyett dühből megírt két kamaszkori novella felvetette az írás mint bosszú definiálását, aminek van alapja, mert az írás egy alkalmas tér a frusztráció kifejezésére. Persze azt Deres rögtön leszögezte, hogy egy bizonyos idő után már nem a frusztráció miatt írunk. Az est zárásaként Décsy Eszter arra volt kíváncsi, hogy vajon József Attilának tetszett volna-e a Porcupine Tree-album.

A légből kapott, lazaságot sugárzó, de elég izzadságszagú kérdésre viszont Deres Kornélia remekül kivágta magát: „Persze. József Attila tudja, mi a rock’n’roll”.

Erős kezdés, erős befejezés, csak a középső üresjáratok vettek vissza egy keveset az amúgy színvonalas, de még néhány helyen kiforratlan programból.

A mostani és korábbi Szövegaláfestőkről készült hangfelvételek ezen a linken érhetők el.

ÉRTÉKELÉS
Koncepció
10
Megvalósítás
10
Kreativitás
7
Hangulat
8
Moderáció
6
MEGOSZTÁS