Mit találunk az irodalomhoz való „lírai én arra gondolt”-féle hozzáállás és a zene sokkal lazább értelmezési keretének metszéspontjában? A Magashegyi Underground Titkos Életem című lemezére lelünk, ami a kettő kölcsönösen előnyös szimbiózisa. Az album, amely Tóth Krisztina verseit dolgozza fel, távol van a modoros irodalmiaskodástól, közel az ösztönös alkotáshoz. Tóthtal és Bocskor Bíborka frontemberrel beszélgettünk többek között tudatosságról, szerepekről és instant fogyasztásról.
ContextUs: „Manapság szerintem kevés az olyan ember, akinek oda lehet adni egy koncertlemezt” – nyilatkoztad, Bíborka. Hozzátetted, nem érzed értelmét egy következő albumnak. Mi változott?
Bocskor Bíborka: Inkább úgy fogalmaznám át, hogy nem sokaknak egyeztethető össze az időbeosztása és ritmusa egy egész lemez végighallgatásával. Ezt egyébként egyre drámaibban látom. Ha csak anyagi tekintetben gondolkozunk, akkor nem lenne érdemes kihozni egy albumot fizikai formában, de természetesen alkotóként ez soha nem elsődleges szempont.
A mostani lemez, a Titkos Életem még nem is jött ki cédén, de szeretnénk megjelentetni, és arról is beszélgetünk, hogy kiadjuk bakeliten a Krisztina verseiből született dalokat. Igaz, hogy kevés ember fogyasztaná, viszont ők tényleg megbecsülnék.
Új utakat kell keresni, és azt hiszem, hogy ebben jók vagyunk. Újra felívelőben van a közvetlen kommunikáció a befogadóval, erre fektetünk hangsúlyt.
Terveink között szerepel, hogy a verses anyagot a már sikeres Müpa-koncert mintájára színházi közegben országos turnéra is visszük. Eddig is sikeresen importáltuk a művészetet a popba, és azt látjuk, hogy egyre több véleményformáló karakter jön be az új generációból is a koncertünkre. Bennük ültetjük el ezek szeretetét és így visszük át az értéket a túlsó partra, ez egy alkotói feladat, amit szívből és önazonosan tudunk csinálni.
Ha jó koncertet szeretnénk, lógassunk verslábat és osszunk liliomot! – Magashegyi Underground lemezbemutatója
Negyven perc nem a világ, annyi, mint egy gimnáziumi tanóra. Egyhelyben végigállni viszont annál bosszantóbb. A Facebook-eseménynél 19 órára, az Akváriumban 20 órára kiírt kezdés csak háromnegyed 9-kor valósult meg. Előzenekar híján minden tizedik percben végigfutott egy ujjongáshullám a közönségen, hátha megjelennek a színpadon.
ContextUs: Krisztina, te is gyakran utalsz arra, hogy milyen kevesen olvasnak verset. A zene és az irodalom fúziójában új közönségréteget látsz?
Tóth Krisztina: Sokan csak ilyen formában találkoznak kortárs irodalmi alkotásokkal. Azt gondolom, ha valaki dalszövegként megjegyez egy-egy verset, akkor megtörténik a művel való találkozás. Egyébként nem valószínű, hogy bemenne egy könyvtárba és XY kortárs szerzőt kérné. Egész biztos vagyok benne, hogy így olyanokhoz is eljut, akik alapvetően nem olvasnának ilyesmit. Nekem csodálatos volt az Akváriumban a koncerten azt látni, hogy már az új számokat is együtt énekelték Bíborkával. Látszott az emberek arcán, hogy azonosulni tudnak azzal, amit énekelnek és hogy számukra ez az önkifejezés egy formája.
A dalok olyan érzelmeknek adnak hangot, amelyeket a közönség nem tudna megfogalmazni és szavakkal lefedni. Így átélik, ahogyan megszólal az ő legszemélyesebb érzésük. Onnantól kezdve az pedig az övék is egy kicsit.
Ez lenne a költészet célja is, csak az egy limitáltabb befogadói közeget jelent.
B. B.: Igen, mikor megszületett bennünk, hogy Krisztina verseivel kezdünk el foglalkozni, akkor pont erre gondoltunk. Ő annyira a kortárs magyar popzenébe illeszthető, közérthető, mégis nagyon mély, dallamos és ritmusos verseket ír, hogy a zene és költészet találkozása nem szül modoros irodalmiaskodást. Úgy érezzük, hogy igazunk volt.
ContextUs: Bíborka, hangsúlyozzátok, hogy egyre tudatosabbá válik a zenekar. Ezt támasztja alá az a megnyilvánulásod is, hogy „olyan értékes popzenét szeretnénk csinálni, amelyben ott van a kísérletezés szándéka.” Ezen a lemezen mennyire engedtétek szabadon a fantáziátokat a feldolgozott versek mellett?
B. B.: A tudatosságnak két vége van. Egyrészt nagyon rossz természetűnek látom, másrészt meg nagyon jónak. A Magashegyi az egyik legtöbbet változó zenekar Magyarországon. Ezzel nem a „legséget” szeretném hangsúlyozni, hanem inkább megköszönni azt, hogy a közönségünk velünk van és végigkísér ezen a nagyon sokszínű úton minket. Sokaknak az a fontos, hogy legyen egy kiépített image-ük és azt sulykolják, amit a közönség megszokhat és amiben otthonosan tud ki-be járkálni a világukban. Mi ezt folyamatosan le- és újraépítjük.
Indultunk a Manu Chao-tól és jelenleg itt tartunk az irodalom legmélyén.
Megjelent Toldi Miklós dobosunk, producerünk, zeneszerzőnk által egy újragondolt remix lemezünk is. Aki ezt az újat meghallgatja, annak is a kísérletezés juthat eszébe.
T. K.: Annyit tennék hozzá, hogy ez a legnagyobb bátorság, amit Bíborka mondott. Az író vagy a zenész felépít egy képet magáról, hogy utána tisztában legyen az elvárásokkal, amiknek igyekszik megfelelni. Ez azonban óhatatlanul önismétléshez vezet. Az önismétlés pedig a kifulladáshoz. Muszáj valamerre elindulni és felfedezni újabb területeket.
Ez mindig azzal jár, hogy az ember közönséget vagy olvasókat veszít, mivel sokan a megszokottat akarják visszahallani. Én mindig azt mondom, amikor prózát írok, hogy én azt a könyvet szeretném megírni, amit még nem tudok megírni. Olyat írni, amit tudok, annak nincsen értelme, mivel azt már megcsináltam. Ez a dolog tétje.
ContextUs: Krisztina, egyáltalán nem új számodra a műveid megzenésítése. Beszélhetünk a Gryllus Vilmossal vagy a Koncz Zsuzsával való közös munkáról és sok másról is. Mennyiben változik ilyenkor meg egy-egy versedhez való viszonyod? A Szilveszter című, aminek az új Magashegyi Underground lemezen Te neved a címe, 1997-ben jelent meg, az Ikarosz hajnal viszont csak kétéves.
T. K.: Nekem abban a pillanatban megvan a távolság egy adott verstől, ahogy kiadtam a kezemből. Mindig arra koncentrálok, amit éppen csinálok. Amit már befejeztem, mint egy héj leválik róla.
A feldolgozások esetében egy új, autonóm mű születik, amiben már nem csak az én személyiségem van jelen, hanem a feldolgozó alkotóké is. Nekem tulajdonképpen nincsen beleszólásom abba, hogy más miképpen tükröződik abban, amit én egyszer megírtam.
Örülni tudok, ha olyan tartalmakat és regisztereket tudnak felvillantani, amelyek benne vannak a versben, de az átlag olvasó számára nem tűnnek fel. Az pedig nagyon izgalmas, ahogy ezekre adott esetben zeneileg ráerősítenek.
ContextUs: Eltalálta a Magashegyi Underground ezeket a hangulatokat? A kidomborított rétegek közel állnak azokhoz, amiket te közvetíteni szeretnél?
T. K.: Olyan nincsen, hogy eltalálták. Ez olyan, mintha a mű egy céltábla lenne, aminek a közepébe találva van csak értelme. Egy értelmes és hiteles alkotás nagyon sokféleképpen szólítja meg az olvasóját. A Magashegyi tudja, hogy mit csinál és nagyon bízom a munkájukban.
A tudatosság azért rendkívül fontos, mert az ember alapvetően ösztönösen alkot és ezt az intuitív folyamatot a tudat kontrollja alatt kell tartania. Ez a kontroll a szakmai tudás, az ösztönösség pedig nem generálható. Ha valami csak tudatos, az egy konstrukció, ami nem érdekel. Ha valami pedig csak ösztönből születik, formátlan. Ezeknek az egyensúlyát megtalálni nagy feladat és a zenekar ezt jól csinálja.
ContextUs: Bíborka, amikor megjelent a Talált Tenger , akkor azt mondtátok, hogy eddig annak van a legerősebb képi megfogalmazása. Az új lemezeteknél mire lehet számítani, hasonlóan jellegzetes vizualitásra?
B. B.: Az, hogy milyen képi világot fogunk meg, mindig kicsit pillanatnyi. A megjelenésünk valahogy folyton egy női irányba hajlik el, nemcsak miattam, hanem a tolmácsolásom módjától is. A liliomok még tavalyról maradtak meg. Csupán azt a tisztaságot akartuk megjeleníteni velük, ami a szenvedély által a földre száll. Ennél az albumnál is azokkal dolgoztunk, akikkel szoktunk és nem volt különösebb képi megfejtés.
A lemezbemutatón mögöttünk futó vizuális anyagok pedig nem kifejezetten a lemezhez készültek, hanem minden eddigi munkánk esszenciája volt.
A színpadon felállított liliomsor is a zenekar ötleteként született, ami a beharangozó videóban liliomesőként hullott, az a koncerten liliomerdőként állt.
ContextUs: Krisztina, egy vers dallamokba foglalása egy könyv megfilmesítéséhez hasonló. Találkoznak a vers vagy regény egyedi interpretációi valaki más vizuális elképzelésével. Részt vettél a Magashegyi által feldolgozott versek dalszöveggé alakításában?
T. K.: Teljesen szabad kezet adtam Bíborkáéknak, mert ez bizalom kérdése is. Ők nagyon jól dolgoznak. Eléggé nevetségesnek tartanám, hogyha szerzőként magamból kikelve telefonálgatnék, hogy valamit másképp gondolok. (nevet). Mindig megmutatták a munkafolyamat közben és én nagyon lelkes voltam. Nem gondolom, hogy egy versnek csak egy érvényes megszólalása van, inkább annyi, ahány ember. Mondok egy – szándékosan távoli – példát: Weöres Sándor Három veréb hat szemmel című könyvében van egy jogszabály, ami a török által elbirtokolt földekről szól.
Miről nem írhat ma egy írónő – avagy létezik-e női irodalom? – Tudósítás
Hosszú, kígyózó sor áll a Világirodalmi Színpad bejárata előtt. A magyarul és franciául zajló beszélgetéshez mindenki elveszi fülhallgatóját, majd lassan megtöltik a nézőteret. Kivéve az első sort. Az egyik szervező biztosít, a székek nem foglaltak, nyugodtan ülhetek az első sorba, sőt! Elfoglalom a középső széket legelöl, és nem telik el három perc, az emberek felbátorodva előrébb ülnek.
Azért foglalta versbe, hogy az egyszeri emberek is megtudják jegyezni. A törvény így szól: „Mert mit egyszer megszerzettél, / És te tőled elvetettél, / Ha igazat akarsz tenned, / Többször nem kell hozzád venned.” Ez nekem az első olvasástól kezdve egy szerelmes vers, nem pedig a földbirtokok tulajdonjogairól szóló. Akkor ez nem egy érvényes olvasat? Dehogynem!
ContextUs: A középiskolai irodalomoktatás viszont arra van kihegyezve, hogy egy értelmezést sulykoljon. Felmerül tehát, hogy egy átdolgozás és az eredeti mű értelmezésében van-e ütközés.
T. K.: Egy mű akkor él, ha játékba hozzák. A magyar oktatás úgy tekint – főleg az irodalmi művek esetén – a letűnt korok szerzőire mint szobrokra. Ez nem szeretteti meg a diákokkal a szerzőket. Az izgalmasabb lenne, ha egymás mellé tennének egy kortárs parafrázist és az eredeti verset. Akkor megéreznék azt, ami a szövegből játékba hozható. Ha a művészetből kiveszik ez a játék, akkor marad a rideg komolykodás. Senki sem fogja azt érezni, hogy köze van hozzá. Emellett pedig az is fontos, hogy a magyar oktatás nagyon életrajz-centrikus, ami szörnyű: „Itt tanult x évig, ide ment, aztán ott tanult.”
Ezért a diákok hajlamosak azt hinni, hogy az az irodalmi hitelesség, ami beazonosítható: hol, mikor és kinek írta. Ennek azonban semmi köze hozzá. Én nyugodtan írhatok a Taj Mahalról anélkül, hogy valaha jártam volna Indiában.
Mikor rendhagyó irodalom órákat tartok, mindig azzal kezdem, hogy mindenki lazuljon már el egy kicsit! (nevet) Szoktam figyelni a közönséget egy-egy irodalmi közvetítéskor. Amikor bemondják, hogy vers következik, az arcok átrendeződnek olyan „fennköltiesre” (nevet).
B. B.: Azt mi is ki akartuk kerülni, hogy ilyen modoros irodalmi feldolgozások szülessenek, térdig érő szoknyában és köszörült hangon. Az Ikarosz Hajnal című verset – ami alapvetően egy sötét tónusú dal – direkt csomagoltuk be egy poposabb, könnyebben feldolgozható ruhába.
T. K.: Ez is nagyon termékenyítő tud lenni, mivel egy melankolikus versnek az a halála, ha egy melankolikus dallamvilágba van foglalva. Az ellenpontozással kel életre.
ContextUs: Van szükség a költészet közelítésére a most gyakran „instant irodalomra” vágyó generációhoz?
B. B.: Úgy érzem, hogy sok olyan művészeti forma van, ami jóval több figyelmet érdemelne, de ez nincs arányosan elosztva. Míg egy operára többen kíváncsiak, addig egy kortárs zenei produkcióra kevésbé. Vagy inkább veszik a bestseller könyveket, mint a verseskötetet. Nemrég volt egy nagyon rossz élményem, mikor a koncertünk után egy közhelyes, primer kommunikációt használó rapper lépett fel. Kimentem a backstage-ből és láttam, ahogy a közönség szinte megőrül a szerintem minősíthetetlen előadóért. Ilyenkor érzem, hogy van dolgunk a világban.
T. K.: Nekem is rengeteg ilyen élményem van, de azokat hagyjuk is. Ha pedig az internetes közösségről beszélünk, szomorú látni, hogy ha nem tetszik nekik, akkor az első sor után tovább keresnek. Ami még nehezebb, hogy azt tekintik irodalomnak, ami megnevettet. Minden évben meghívnak rögtönzésekre is, de ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez a költészet! Bármikor át tudok írni vicces formára egy népdalt, mert ez a foglalkozásom, de ez nem az irodalom csúcsa. A közönség viszont sokszor úgy távozik egy-egy ilyen eseményről, hogy kortárs irodalmat fogyasztott.
ContextUs: Bíborka, „Rájöttem, hogy ez a rohanásra kényszerített, már csak gifekből álló világ nekem túl gyors” – mondtad. Ezzel együtt persze elengedhetetlen, hogy a részesei legyetek ennek a világnak és tartsátok a lépést. Hogyan lehet beszivárogtatni ezt az egyszerre természetközeli és spirituális zenét a 8 másodperces Insta-sztorikba?
B. B: Tényleg óhatatlanul belekerülök ebbe a világba, nem lehet elsöpörni, mert olyan, mint egy névjegykártya. Ha nem vagy Facebookon és Instán, akkor nem létezel. A mi közönségünk azonban nem annyira Facebook-centrikus. Az Instán pedig lehet spontán pillanatokat mutatni, ami izgalmasabb.
Ezekkel az online jelenlétekkel viszont együtt jár, hogy olyan akarsz lenni, mint a többiek. Az egyetlen út, hogy ebben a környezetben is megtaláljuk az őszinteséget.
Ezzel együtt viszont nekem már ciki egy társaságban a telefonomat nyomkodni és a következő kontenten gondolkozni. Eez a világ is változik folyamatosan, és ma már nem mindenkinek trendi, sőt, az új generáció egy elég komoly részének egyenes ellenszenves az erőltetett és generált jelenlét. Ezzel tudok azonosulni és örülök is a természetesség reneszánszának.
ContextUs: Krisztina, „Az a gyanúm, hogy eleve azok olvasnak irodalmat, akik készek a szembesülésre” – mondtad igaz nem vers, hanem próza kapcsán. Mégis ugyanúgy igaz a költészetre is egyfajta nyers és kegyetlenül őszinte kép a mindennapokról. Létezik költészet társadalomkritikus hang nélkül?
T. K.: Itt a költői szerepeket feszegetjük. Abszolút érvényesnek tartok egy olyan költői attitűdöt is, ami távol tartja magát mindenfajta állásfoglalástól. Nagyon nagy veszélynek látom a prózára nézve, hogy az utóbbi években újságírói szerepbe kényszerítettek írókat. Számomra az a szerepvállalás, hogy írok, és nem gondolom, hogy minden aktuálpolitikai helyzetben meg kéne nyilvánulnom. Ezt a népvezér szerepet idejétmúltnak találom. A jó és hiteles vers önmagában állásfoglalás, mindenféle explicit tartalom nélkül.
Lakatos Márk és Bocskor Bíborka Heiner Müller Kvartettjében
Heiner Müller posztmodern Veszedelmes viszonyok-adaptációja, a Kvartett a történet szereplőiből csupán két emblematikus figurát hagyott meg. Merteuil Márkiné és Valmont Vikomt (Lakatos Márk és Bocskor Bíborka) igazi intrikusok, gátlástalan viszályt szítók. A test és a vágy két intellektuális szörnyetege áldozataik és egymás bőrébe bújva cserél álarcot és nemet is – játszi könnyedséggel.
ContextUs: Ugyanitt azt is mondtad, hogy „időnként zenét hallgatok kifejezetten azért, hogy most végre egy kicsit legyen jó.” A zene tehát mindenképpen valami jó vagy csak valami más?
T. K.: Olyan, mintha kinyitnék egy ajtót és átmehetnék valahova máshová.
Végtelen szabadság, mivel kiléphetek a pillanatnyi életemből – ugyanez a helyzet a jó irodalommal is egyébként.
Sokan hallgatnak háttérben zenét, én erre nem vagyok képes, még akkor sem, ha például smooth jazzről van szó, amit kifejezetten erre szánnak. Én vagy a zenére vagy az írásra figyelek. Az írás is egy struktúra és a zene is az, párhuzamosan meg nem tudok koncentrálni rájuk. Kivéve, ha nem az agyam van lefoglalva, tehát manuális tevékenység közben ez működik.
ContextUs: Nehéz ma egy művésznek függetlenítenie magát az aktuálpolitikától. Akár a kulturális tao eltörlésére vagy akár az Európai Parlamentben megszavazott szerzői jogi reformra gondolunk. Éreztek felelősséget ilyen fontos kérdésekben arra, hogy állást foglaljatok?
T. K.: Nincs jó válasz. Ha azt mondanám, hogy nem érzek felelősséget, az nem lenne igaz. Hiszen ha nagyon kicsi ráhatásom is van ezekre a folyamatokra, mégiscsak van, mivel alkotóként itt élek az országban. Én igyekszem azzal állást foglalni, amiről és akikről írok. Időnként megszólalok közéleti ügyekben, de nem gyakran. Főleg akkor, ha az alkotó ellehetetlenítése forog kockán. Az a művész, akinek mindenről van véleménye, hiteltelenné válik. Sosem szabad átmenni újságíróba, ha valakinek nem az a területe.
B. B.: Én eleve olyanfajta csömört érzek a politikában, hogy évekkel ezelőtt eldöntöttem, csak szociális síkon tudok hozzájárulni bármihez is. Mindig is kicsit rendszeren kívülinek éreztem magam, és ha ebbe belefolyok, akkor én is koszos leszek.
T. K.: Ez így van és ezt nem lehet megúszni. Tegnap zsűriztem az Addetur Baptista Gimnáziumban, aztán a Fedél Nélkül hajléktalan költők díjátadójára mentem. Én így politizálok.
ContextUs: Úgy érzitek, bevált recept az irodalom és a zene összegyúrása? Terveztek a jövőben még hasonló együttműködést?
B. B.: Van ez a nagyon szép előadásunk amit a Müpában, tavaly már bemutattunk. Női passiójátéknak neveztük el, és Krisztina, mint teljesen autentikus önmaga, szerepel benne. Ezt szeretnénk újra és újra játszani.
CV
Bocskor Bíborka a Magashegyi Underground zenekar énekesnője 2006 óta, vele rögzítették a zenekar első nagy slágerét a Szeplős váll című dalt, amiért Fonogram-díjra is jelölték Az év felfedezettje és Az év dala kategóriában. A színház és a divat világában is otthonosan mozog, szerepelt a Kvartet című előadásban és együttműködött divatmárkákkal is. A Magashegyi Underground zeneiségébe pedig már az előző albummal is belekerült az irodalom Závada Péter versei által, a Titkos életem albumon pedig Tóth Krisztina feldolgozásai szerepelnek.
Tóth Krisztina költő, író, műfordító és üvegművész. Középiskolai évei óta publikál és első megjelent kötetét, az Őszi kabátlobogást azonnal Radnóti Miklós emlékéremmel díjazták. Tempus-ösztöndíjjal egy évet Párizsban élt. Kortárs képzőművészeti kiállításokat is szervezett, megjelentek verses- és novelláskötetei, meséi, tárcái, mindemellett pedig regényt, színdarabot és tankönyvet is írt. Legfontosabb díjai között szerepel a József Attila-díj és a Móricz Zsigmond-ösztöndíj. Nem idegen tőle műveinek a megzenésítése sem, dolgozott már együtt Gryllus Vilmossal és Koncz Zsuzsával is.
