A progresszivitás, provokáció, interakció mind „fiatalos” fogalmak, amiket egy idősebb korosztálynak olykor le kell fordítani. A színházi élményt is inkább tartjuk valaminek, amit nézni lehet, mint olyasminek, amiben részt kell venni. Multitaskingolni kell akkor is, mikor szórakozni mennénk? Mindez a STEREO AKT kapcsán merült fel, művészeti vezetőjével, Boross Martin segítségével jártuk körbe ezt a hibrid színházi látásmódot.

ContextUs: Munkaügyben vagy Amerikában?

Igen, a Promenád című darabunknak készítjük az új változatát Új-Mexikóban, Albuquerque-ben. A forma az eredeti, de teljesen új forgatókönyvet írtunk az amerikai társulattal. Így ez már a harmadik formája lesz a színdarabnak, hazamenetelünk után itt kint lesz repertoáron.

ContextUs: Az előadásaitok mindegyike megtöri a hagyományos formákat, többségük pedig még a megszokott térből is kilép. Mi késztetett titeket ilyenfajta előadások létrehozására?

Ennek csak egy csekély része volt tudatos, egy másik része pedig belőlünk fakadt és személyes érdeklődésből, vágyakból, kíváncsiságból következett. Mondhatjuk úgy is, hogy ösztönös volt. A formai elképzelés soha nem előzetes döntés kérdése, hanem mindig a koncepció fejlesztése és a próbafolyamat közben alakul ki. Az viszont művészi elgondolás eredménye, hogy a nézőkre résztvevőként tekintünk, és hogy olyan eredeti témákat fogalmazunk előadássá, amik mindenképpen releváns ügyekkel foglalkoznak, amihez a nézőnek köze van (néha közéletit, közösségit, néha személyeset) és a néző szinte alkotóként tud jelen lenni az előadásban is.

Nálunk a részvételiség nem mindig egyenlő az interakcióval, néha azt jelenti, hogy a néző kap rendhagyó perspektívát kap (pl. egy kiállító térben, vagy egy busz fedélzetéről követi az eseményeket), vagy, hogy civil közreműködőket vonunk be a próbafolyamatokba, emellett – előadástól függően – a saját részvételével is hozzáad valahogy az élményhez. Azt nem állítom, hogy mikor elindult a STEREO AKT, akkor meghatároztunk egy ars poetikát, hogy minek kell megfelelnie minden előadásunknak, de az előbb említettek vissza-vissza térnek.

ContextUs: Motiváció volt esetleg, hogy a magyar piacra valami egészen újat és ismeretlent hozzatok?

Annak örülünk, ha ez így sikerült, de nem piaci gondolkodás alapján csináltunk színházat. Az előadásainknak és projektjeinknek nagy része a rizikóvállalás. Mikor hozzányúlunk egy kényesebb témához, mondjuk – az Emlékek Klinikája kapcsán – propagandáról, agymosásról és irányított médiáról beszélünk, akkor abban benne van, hogy nem fog mindenkinek tetszeni. Sőt, nem csak párbeszédet, hanem adott esetben vitát is generálhat. Csináltunk már helyszínspecifikus és színházi előadásokon kívül flashmobokat is, amik egyike LMBTQ témájú volt.

Az ilyen típusú, kockázatvállaló művészeti kezdeményezéseknél az az utolsó szempont, hogy ez mennyire lesz kifizetődő.

Természetesen mindig van produkciós szempont is, de egy ilyen fajta piaci rést betölteni Magyarországon, az nem olyan, mint egy ígéretes start-up esetében. Mivel nagyon kevés az, aki a szó igazi értelmében kortárs színházat csinál, eléggé nehéz megalkotni azt a közönséget, akik osztják azt a véleményt, hogy egy nem klasszikus dramaturgiájú, nem-történetmesélő előadás nem ördögtől való gondolat. Tehát a piaci résbe való illeszkedés számunkra inkább kihívást jelent, mint előnyt.  

ContextUs: A nézők a megszokottnál több irányból kapnak ingereket, így a befogadáshoz kell egyfajta szellemi frissesség. Mondhatjuk, hogy az idősebb korosztály kevésbé van jelen a látogatók között?

Nem, nem hiszem. Én, amikor színházba megyek, nagyon sok konzervatív fiatalt látok – nem világnézeti, hanem színháznézési szempontból –, és nagyon sok friss, érdeklődő, „nyugatos” időssel is találkozom. Szerintem a határvonal az nem itt húzódik. Ez nem korosztály kérdése, hanem egyéni színházlátogatási hagyományé, ízlésé és stílusé. Kérdés persze az is, hogy kit mennyire lehet kibillenteni a komfortzónájából.

Színház az egész Wekerletelep – Stereo Akt: Promenád – Kritika

Kitavaszodott, itt a jó idő, beindul a fesztiválszezon – és ez ugyanúgy érinti a színházat, ahogy a zeneipart. Számos hazai fesztivál (például a Művészetek Völgye vagy az Ördögkatlan) palettáján szerepelnek a zenei felhozatal mellett színházi előadások is. A nyári festival seasont megelőzően azonban az igazi pezsgés a magyar színházi életben tavasszal zajlik!

ContextUs: Formabontásotok mindenképpen elkülönít egy nézői réteget, azt feltételezem, főleg fiatalokat, akik még szívesen szánnak időt és pénzt ilyesmire. Hol jártok a közönségépítés folyamatában?

Ez nagyon jó kérdés. Ha 100 százalékosan tudnék válaszolni rá, akkor szakértő lennék, ami sajnos nem vagyok. Mi is folyamatosan kutatjuk ezt. Úgy gondolom, a közönségünk zömében olyanokból áll, akik világlátottak és szoktak utazni. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert annak a fajta színháznak a hagyományait, amit mi csinálunk, nem határokon belül kell keresni. Azok, akik fogyasztanak nemzetközi kultúrát, ők általában sokkal egyértelműbben fogadják és evidensebbnek tartják az előadásainkat.

Azt látom, hogy Magyarországon a nézők általában nem társulatot vagy szerzőt követnek, hanem színházat vagy színészt.

A független területek egyik kihívása, hogy vannak például Jurányiba járók és Trafóba járók és Szkénések, de sokszor mikor már a jegy a birtokukban van, akkor sem tudják, hogy ki csinálta az adott darabot. Így a mi előadásaink, adott esetben pl. a „jurányis” címkét kapják meg a „stereo aktos” helyett. Nagyon szűk piacról beszélhetünk, mert kevés helyen, téren, időponton és anyagi forráson kell osztozkodnia nagyon különböző társulatoknak.

Ez a különbség markánsabb lehet két független társulat előadásai között, mint két kőszínház vagy egy kőszínház és egy független társulat produkciói között. A működési forma nem esztétikai minőség, és ennek a differenciálásnak a hátrahagyása pedig időbe telik és mi minden platformon próbáljuk ezt aláhúzni. A nézőket tekintve pedig az első ezer-kétezer fő mindig ismeretségi alapon jön. Ha van egy-egy sikeresebb előadás, az mindig megnyit kapukat olyan közönséghez, akik eddig nem hallottak rólunk.

ContextUs: A mai színházi kommunikációt és elemeit én „elfiatalosodónak” nevezném. Gondolok itt a Katona József Színház Gifszínházára vagy az Örkény István Színház Élő Írók és Élő Költők Társaságára a YouTube-on. Ti hogyan kommunikáltok a különböző platformokon?

Egyfelől azt emeljük ki a kommunikációnk során, hogy mindig megpróbáljuk a nézőket bevonni és az egész ügynek a részeseivé tenni. Akár beszélgetések által is, ugyanis minden előadás után tartunk egy harminc perces Kilépő címen futó közönségtalálkozót. Ezt fontosnak tartjuk a közösségépítés és a kölcsönös visszacsatolás szempontjából is. Ezen kívül szoktunk készíteni videókat és blogbejegyzéseket a próbafolyamatokról is. A néző beengedésének pedig vannak látványosabb formái is, amikor például önkénteseket hívunk munkába vagy pedig – a Védett Férfiak Kertje esetében – a szexizmusról szóló történeteket gyűjtöttünk.

Ez esetben egy videófelhívást intéztünk a nyilvánossághoz, és érkezett is jó pár történet.

Ez nem egy direkt kommunikáció, ahol a brandet hirdetjük és jegyvásárlásra ösztönzünk, hanem egy nyitás az emberek felé, ami egy közösségépítő szándékkal társul. Mostanában személyesebb hangvételű kommunikációt folytatunk annak érdekében, hogy a társulat dolgozóit jobban megismerjék az emberek. Ez azért kihívás, mert minden előadásban más színészgárda dolgozik. Próbáljuk elmagyarázni, hogy ez igazából társulatok összessége, egy társulatcsaládfa.   

ContextUs: Nekem az Etikett című előadás után az absztrakció előbb jutott eszembe, mint a progresszivitás. Mennyire érzed közel egymáshoz ezt a két fogalmat?

Szerintem nincsen köze a kettőnek egymáshoz. Ez Etikettre sok szempontból igaz az, hogy absztrakt, viszont éppen azért, mert nem érzem közel a kettőt, nem is mondanak ellent egymásnak. A progresszív szerintem egy szemléletmód és nem csak azt jelenti, hogy haladó vagy innovatív, hanem folyamatosan keresésben is van. Nem azért, mert nem találja a helyét, hanem mert vágyik az újnak a felfedezésére.

Göndör László rendező: A BajuSS a kultúrharc közvetlen gyümölcse – Interjú

Érdekes időszakban élünk. Elég nagy a generációm távolsága a 20. század és az emberi lélek legsötétebb iszonyatától ahhoz, hogy annak szónokain már tudjon nevetni és szánalmas, abszurd figuráknak tudja őket látni. Mindeközben, grotszek módon, a világszerte tomboló populista politikai klímában ugyanilyen abszurd figurák emelkednek a társadalom legmagasabb hatalmi pozícióiba és hoznak létre valami nagyon furcsa, apokaliptikus társadalmi hangulatot.

Az absztrakt, az pedig egy nyelvi és formai definíció arra, ami egy nagyobb asszociációs teret hagy a néző számára és nyitott láncolatú dramaturgiával dolgozik. Én mind a kettőt stimmelőnek érzem, de nehéz egy-egy szavakkal jellemezni egy társulatot vagy jelenséget.

ContextUs: A meglepetés vagy inkább a nézői elvárások megsértése az eszköztáratok egy fontos eleme, mondhatni egy alap, ami mindig jelen van. Ha például az Escape Room Europe-ot vesszük, azt elég nehéz lenne színházként jellemezni. Hol a határ egy közös játék és egy interakciós darab között?

Annyi féle interakció létezik, ahány féle fény és zenehasználat egy előadás során. Az Escape Europe esetében a téma az együttműködés és a konszenzuskeresés volt. Apropója pedig az európai uniós döntéshozatali folyamatok voltak, emellett a Brexit és a kiválási forgatókönyvek. Emiatt döntöttünk úgy, hogy egy szabaduló forma nagyon izgalmas lenne, mert a nézők menekülés közben folyamatosan arra vannak kényszerítve, hogy együtt gondolkozzanak és próbáljanak problémákat megoldani. Miközben a konszenzuskeresésről szóló helyzetekben vesznek részt, ők maguk is az egész játék során ezt tapasztalják meg egy első kézből kapott élmény által.

ContextUs: Hogyan oldjátok meg, hogy egy-egy előadás alkalmával a néző ne érezzen kényszerítést a részvételre és örömmel kapcsolódjon be?

Mi a bevonódás ajánlatával azt is mindig felkínáljuk, hogy ne érezd azt, hogy elrontod a játékot, ha  nem akarsz részt venni. A néző nem érezheti azt, hogy valami elvárásnak kell megfelelnie. A részvétel tehát mindig önkéntes és több féle szintje is létezik minden előadásban, lehetsz aktívabb és passzívabb is.

Az Escape Room Europe esetében nem egy kulcsra zárt szobát kell elképzelni, hanem egy teret, ahol bizonyos instrukciók és kulcsok alapják ők maguk alakítják ki és keresik a saját állomásaikat.

Természetesen, ha valaki abba akarja hagyni a játékot, akkor megteheti, de az alapból nem is jön el, akit ez nem érdekel. Csak olyanok jelentkeztek – méghozzá hosszú várólistákkal – akik tudták, hogy ez egy játék lesz, amiben fejhallgatókat viselnek, és egy különleges térben fognak barangolni.

ContextUs: Hangsúlyozni szoktátok, hogy a produkciók projektalapúak. Tehát az aktualitás is fontos tényező. Meddig vannak repertoáron egyes darabok?

Sok faktor határozza meg. Az egyik az anyagi kérdés, tehát, hogy hányszor tudunk egy adott évadban kifizetni egy előadást. A másik, az egyeztetésbeli kérdés: általában nem szoktunk egy darabot egy hónapban egynél többször játszani, de ez függ a színészek ráérésétől és a színházakban lévő szabad időpontoktól is. Ezentúl persze szempont az is, hogy mennyire új és aktuális egy darab. Idén például a Védett Férfiak Kertje előnyt élvez az Etiketthez képest. Egy negyedik szempont pedig a nézői kíváncsiság és érdeklődés, de ez a legkisebb probléma, mivel nem játszunk annyit egy előadást, hogy elfogyjanak a nézők.

ContextUs: Felmérések is alátámasztják, hogy a színházba járók többsége előnyben részesíti a szórakoztató jelleget és csak kis százalék várja azt, hogy egy darab értéket adjon és elgondolkodtasson. A Stereo Akt esetében én úgy érzem, hogy ezt a fajta szórakoztató faktort a szokatlan környezet és a részvételi színház jelleg váltja ki. Te hogyan látod?

Szerintem a szórakoztatás, az élményszerűség és a gondolatprovokáció nem zárja ki egymást, sőt. Az a célunk, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, ami több szinten tudnak hatni. Egyfelől egy lendületes és élményszerű helyzet legyen, amiben van szellemesség is, másfelől pedig tudjon párbeszédet is indítani!

ContextUs: Milyen a következő projekt, ami tervben van?

Ha hazajöttünk Amerikából, akkor elkezdtünk dolgozni egy Tisztasági Festés című különleges műfajú előadáson, mi hangjáték rituálénak hívjuk. Ennek egy irodalmi inspirációja van: Karl Ove Knausgard Halál-Harcom 1. naplóregénye. Egy fiútestvérpárról szól, akik az apjuk halála után találkoznak és egy nagytakarításba kezdenek. Ez egy nem mindennapi akusztikai élményű előadás lesz, amiben Bartha Márk zenei kompozíciói játszanak majd nagy szerepet, a két színész (Göndör László és Szász Dániel) jelenléte mellett. Aztán pedig február, március tájékán Németországban dolgozunk majd egy European Freaks című előadáson, amit mi színházi fókuszcsoportos kísérletnek hívunk. Helyi lakosok részvételével csinálunk egy kutatást, hogy mit gondolnak Európa jövőjéről. Azt az előadást pedig haza is hozzuk és itthon kerül repertoárra.

CV

Boross Martin (sz. 1988.) színházrendező. A STEREO AKT kortárs színházi alkotócsoport művészeti vezetője, korábban az Artus tagja. Színházi dramaturg szakon szerzett diplomát 2012-ben. Eddigi 12 előadása mellett rendezett dokumentumfilmet, operát és utcai performanszokat is. Posztdramatikus előadásaira jellemzőek a részvételi, interaktív formák, dokumentum alapanyagok használata, valamint a közösségi és politikus témaválasztás. Budapesten kívül dolgozott Németországban, Spanyolországban, Dániában, valamint az Egyesült Államokban.