Kinek kellene Lovecraft-filmet rendeznie?

Kinek kellene Lovecraft-filmet rendeznie?

Érkezik hamarosan Nicolas Cage-dzsel egy Lovecraft-adaptáció. A bizakodásra van is, meg nincs is okunk. Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy az írói életmű megfilmesítését körbelengő messiásváró hangulat cseppet sem indokolatlan! Eddig még nem készült bárkinek jó szívvel ajánlható alkotás a kozmikus horror mesterének elbeszéléseiből. Mi ennek az oka, és kik fordíthatnának a helyzeten?

Feltörhetetlen dió?

[perfectpullquote align=”left” bordertop=”false” cite=”” link=”” color=”” class=”” size=””] Arkhamtől nyugatra a dombok vadul hullámzanak; a völgyek sűrű erdői fejszét tán még sose láttak. Akadnak itt fénytelen, apró tisztások, melyek közül fantasztikus szögekben hajlanak meg a fák, s ahol sűrű aljnövényzet burjánzik anélkül, hogy valaha napfény érné   [/perfectpullquote]

– így kezdődik a Szín az űrből című H.P. Lovecraft által jegyzett novella (Gáspár András fordításában). A műből egy januári bejelentés szerint film készül Nicolas Cage főszereplésével. A szebb napokat látott színész neve még nem ok arra, hogy a hírre felkapjuk a fejünket. Azonban a letaglózó látványvilágú Mandy után a produceri gárda e film mögött is azonos lesz.

A sztoriban, melyet az író élete végéig az általa írt legjobbnak tartott, egy becsapódó meteorit rendezi át saját környezetét és az abba tartozó élőlényeket is.  A direktori széket az a Richard Stanley látja el, aki többek között az 1996-os furcsa kreatúrákat felvonultató, ám minőségében egeket azért nem verdeső Dr. Moreau szigetéért is felel. Cikkünkben végigzongoráztunk további hat rendezőt, akiktől szívesen látnánk egy igazi kozmikus horrort, és azt is elmondjuk, miért rájuk gondoltunk.

Mandy / Fotó: Inverse

Elöljáróban nem árt tisztázni: Lovecraft írásait eddig még soha nem sikerült úgy filmre álmodni, hogy abból valami kimagasló és egyben maradandó szülessen. A buktatókat a legtöbben a kozmikus horror műfaji sajátosságaiban látják. A hangsúly egy olyan tapasztalaton van, ami felkavaróan idegen mivoltánál fogva bontja meg az elmét. Bizonytalanná válik az ember univerzumban elfoglalt helye. A barokkos körmondatokkal ecsetelt borzongás sejtetésekkel és elhallgatásokkal telített. A cselekmény helyett jóval inkább az információ lassú adagolása, a halmozódó pszichológiai nyomás a fajsúlyos.

A dolog című filmet, A nyolcadik utas: a Halált vagy A ködöt többen is kiemelik, mint az ezen célkitűzés felé sikerrel igyekvő darabokat.

A Lovecraft írásaira épülő művek közül a Re-animátor különlegesnek mondható, a Dagon vagy a Rémület Dunwichben azonban már inkább a B-filmes mezőnybe tartozik. Atmoszférateremtés, különleges vizualitás, gondolati tartalom és lélektani igényesség egyvelege kellene egy ütős adaptációhoz.

Vászonra szánt színörvény

A slasher és bosszúfilmes elemekből építkező Mandy a tavalyi év egyik lassan kibontakozó horrorcsodájaként híresült el. Tulajdonképpen ez tört utat a Szín az űrből filmnek is. Panos Cosmatos előző rendezése, a magyar cím nélküli Beyond the Black Rainbow is kész retinamasszázs.

Olyan formatudatossággal, látványvilággal rendelkezik, ami egyértelműen alkalmassá tenné a görög zsenit a Richard Stanley bábáskodása alatt készülő mű rendezésére.

Az adaptálásra kerülő írásban a becsapódó meteor olyan színnel bír, ami nem lelhető fel a napfény spektrumában. Ez csak egy a megannyi kihasználható ziccer közül. Cosmatos öntörvényű filmjeiben egy áramló, néhol ellenséges, steril vagy épp pazar színvilága nyomán lebilincselő vizuális nyelvet alkotott. Kíváncsi vagyok, milyen lenne ezen a nyelven Lovecraft egyik történetét elmondani.

New weird a köbön

A mesterséges intelligencia és robotika kérdéseit boncolgató Ex Machinaért is felelős Alex Garland legutóbb egy horror és sci-fi elemeket keverő művel örvendeztette meg a nézőket. Az Expedíció könyvalapja pedig a lovecrafti nyomvonalakat követő new weird zsánerében alkotó Jeff VanderMeer kezei közül került ki.

Jelenet az Expedíció című filmből, Natalie Portman és Tessa Thompson / Fotó: Peter Mountain / Paramount Pictures / Skydance

Ha ez még nem lenne elegendő indok, akkor elég csak az Expedícióban kulcsfontosságú szerepet betöltő X térségre gondolni. A nemzeti parkba csapódó égitest hatására egy ragályként terjedő zóna az, ami folyamatosan elnyel és megváltoztat minden villódzó határain belül tartózkodó élőlényt. A Szín az űrből szintén egy állandóan szivárgó, mindent elöntő és átformáló területet von ismeretlen eredetű meteoritja köré. Garland filmjében talán a legemlékezetesebbre az X térségen belüli flóra és fauna sikerült, már csak emiatt is érdekes lenne tőle megtekinteni egy adaptációt.

Del Toro álma

Guillermo del Toro az íróért jobban már csak magukért a szörnyekért, rémtörténetekért rajong hevesebben. Ráadásul egyik meg nem valósult szerelemprojektje egy Lovecraft-adaptáció lett volna.

2012-ben az Universal sajnos elkaszálta Az őrület hegyeinek készülő filmváltozatát.

Többek között azért, mert del Toro korhatárosként kívánta megvalósítani azt.

Akkoriban még nem voltunk túl a Logan, a Deadpool vagy épp az Az kasszarobbantó sikerein. Ezért a stúdió még nagy kockázatot látott a filmben. A főszerepet Tom Cruise játszotta volna. Az adaptálni szándékozott elbeszélés egy sarkvidéki expedíció történetét mutatja be, mely balszerencséjére egy ismeretlen civilizáció nyomaira bukkan. A víz érintéséért begyűjtött Oscar, a korhatáros blockbusterek kitaposta új ösvény talán Az őrület hegyeinek is megágyazhat a jövőben.

A víz érintése: Minden nő ilyen szerelemre vágyik? – Kritika

Melyik nő ne ábrándozott volna már egy olyan férfiről, aki olyannak lát bennünket, amilyenek vagyunk, és úgy fogad el, ahogy vagyunk?! A bibi csak az, hogy ilyen férfi nincs. Még Guillermo del Toro A víz érintése című legújabb filmjében sem.

A mexikói rendező mostanában más projekteknek feküdt neki: 2020-ra DiCaprio főszereplésével érkezhet az 1947-es A sarlatán remakeje. Idén nyáron pedig egy rejtélyes kisvárosban nyomozó gyerekcsapatról készült horrorja debütál a mozikban. Utóbbi elkészültében íróként és producerként vett részt.

Családban marad

Ari Aster rendezése, az Örökség tavaly tarolt a kritikusoknál. A kísértetjáráson túl a Graham család széthullását jóval inkább zsigerig hatolóan  mutatta be.  Aster következő horrorjának már be is futott az előzetese. A rettegést kék ég és verőfényes napsütés, üde virágok közé költöztető Midsommar nagy eséllyel az Örökséghez hasonló karcos jellemrajzokat és érzékenyen megformált színészi játékot vonultat majd fel. Persze a történetben erősen domináló szektás elem az, amivel Aster ezúttal riogatni szándékozik. Lovecraft történetei rogyásig vannak pakolva különböző furcsa kultuszokkal, így nem árulunk el azzal titkot, hogy főként emiatt és pszichológiai érzékenysége miatt gondoltunk a rendezőre.

A koreográfia mestere

A kortárs akciófilmek klasszikusává nemesedő A rajtaütéssel berobbanó Gareth Evans legutóbbi munkája, Az apostol egy század, eleji ködös-borongós sziget elzárt, sajátos kultuszba merülő közösségét mutatta be. Az a fajta hangulatteremtés, ami itt működött, lehetne az alap egy lovecrafti gyökereket firtató mű esetében is.

Call of Cthulhu / Fotó: Slant Magazine

A kozmikus rettegés mesterének történetei lehet, nem túl akciódúsak, és nem is ezért szeretjük őket. A Cthulhu hívásának híres, menekülésbe torkolló ominózus részét örömmel megnéznénk a mozgalmasabb jeleneteket profin koreografáló rendezőtől is. Ezt korábban a kétes minőségű Dagon és videojátékként a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth igyekezett megidézni.

Szatírától szatíráig

Yorgos Lanthimos legutóbbi művéről, A kedvencről mi is írtunk. A szatírát anyanyelvi szinten beszélő, a groteszkre rendkívül fogékony rendező pont azzal tuningolhatna fel egy kozmikus horrort, ami talán a legritkább vendég benne: humorral. Persze nem a térdcsapkodós, habkönnyű kacajra, hanem annak zavarba ejtő, éjfekete válfajára gondoltunk. Erre pedig, ha már szatíránál tartunk az egyik legkézenfekvőbb apropót a Lovecraft írásaiban hol lappangó, hol nyíltan felszínre törő xenofóbia adhatná, amivel a közvéleményt az utóbbi időben egyébként is foglalkoztatta.

Az angol királynőt is a bizonyos három „p” mozgatja – A kedvenc

Ezt a kritikát azzal akartam kezdeni, hogy Yorgos Lanthimos A kedvenc című legújabb filmjében a hatalom működésének női oldalát mutatja be. Aztán arra gondoltam, ez így pontatlan: nincs női és férfi oldal, csak emberi van. Így Lanthimos ugyan nem találta fel a melegvizet, annyiban mégis unikális, hogy filmjében a hatalom gépezetét ezúttal nők működtetik.

Ennek kapcsán látott napvilágot Victor LaValle-tól a Fekete Tom balladája is, ami egyszerre hajt fejet a lovecrafti örökség előtt és kezdeményez azzal vitát. Közben pedig kiaknázza a megosztó témában rejlő lehetőségeket. Az HBO készülő sorozata, a Lovecraft Country ugyanezen témát pedzegeti. Adott az ötvenes évek Amerikája és egy fekete, apját kereső férfi. A producerek közt a legnagyobb garanciát Jordan Peele neve jelentheti. A Tűnj el! 2017 egyik legnagyobb meglepetése volt és az idén mozikba került Mi sem okozott csalódást.

Peele korábban komikusként ténykedett, horrorjait pedig főként a társadalmi kérdések sajátos megközelítése teszi emlékezetessé.

A sorozatban a rasszizmus és a szörnyek feltűnése előre borítékolható.

Visszatérve Lanthimosra: ne feledkezzünk meg róla, hogy a sziporkázóan feszes, ironikus ábrázolásmód mellett a lassú, elemi nyomasztásnak is mestere! Erre az egyik legkiválóbb példát az egyik klasszikus görög tragédiát modern köntösbe bújtató Egy szent szarvas meggyilkolása című alkotása nyújtja.

Még kér a nép

Lanthimos és a felsorolt többi rendező közül lehet egyikük sem fog kozmikus horrort dirigálni a közeljövőben. Azért a Lovecraft Country vagy épp a Szín az űrből még mindig beválthatja a hozzá fűzött reményeket. Nagy és hosszú múltra visszatekintő a kihívás. Innen szép nyerni!

Kezdőlap > Uncategorized > Kinek kellene Lovecraft-filmet rendeznie?
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: email

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból