Ez a Philippe Soupault-tól származó idézet (Irodalom és a többi) hangzik el Julian Rosefeldt 2015-ös Manifesto című filmjének Prológusában. Rosefeldt műve valamiért csak késve jutott el hozzánk, év elején lehetett moziban látni. Ennek „feldarabolt változata” pedig most látható a Magyar Nemzeti Galériában. A 13 csatornás videóinstalláció a 20. század meghatározó művészeti irányzatait, izmusait és az azokat „manifesztáló” nyilatkozatokat mutatja be. De Soupault kijelentése mintha rögtön meg is kérdőjelezné a manifesztumok létjogosultságát. Na, akkor mi is ez az MNG-s projekt?
„A Múlt és a Jövő mindössze a Természet szajhája.”
Noha egykor művészettörténésznek készültem, ebbéli tudásom az idők folyamán sajnos megkopott. Nagy örömmel néztem meg Rosefeldt filmjét még februárban, és kíváncsi voltam, a videós installáció mennyit és miben ad hozzá a mozis élményhez. Bíztam benne, hogy a „tárlat” nem csupán egyesével levetíti a különböző művészeti irányzatokat „megelevenítő” kisfilmeket, hanem további jegyzetekkel, információkkal segíti a megértést és mélyíti az ismeretcunamit. A Prológust követő 12 „epizód” ugyanis az izmusokat kinyilatkoztató manifesztumokból összeollózott szövegek felmondásából áll. Így elhangzanak részek többek között a kommunista kiáltványból, a dadaista, a szuprematista, a futurista kiáltványból, a szürrealizmus kiáltványából és személyes kedvencemből, a Dogma 95-ből.
Ezek önmagukban sem könnyű szövegek. Intellektuális munkára késztetik a befogadót. Egy valamire azonban rájöttem, ami fél éve a moziban még nem esett le: csak akkor élvezhető igazán ez a „projekt”, legyen szó akár a filmes, akár az installációs változatról, ha nem vesszük túlságosan komolyan.
A manifesztumok szerzői sokszor a polgárpukkasztást vagy megbotránkoztatást is remélték kinyilatkoztatásaiktól művészi hitvallásuk kifejezése mellett. Mert mennyire lehet megállni mosolygás nélkül például ezt a részletet?
„Az örvény mozgásában csak a Jelen létezik. A Múlt és a Jövő mindössze a Természet szajhája. A művészet csak időszakos kilépő ebből a bordélyházból.” (Wyndham Lewis: Kiáltvány) De ezen is jót derültem: „A létfenntartás dögunalmas, és rámegy az ember összes ideje” (Mierle Laderman Ukeles: A karbantartó művészet kiáltványa).
A 12 filmetűd 12 különböző helyzetbe ágyazva 12 különböző karakterrel mondatja fel a kiáltványokat. A kisfilmeket egyetlen dolog köti össze: a nagyszerű Cate Blanchett, aki nélkül mindez egész biztosan nem lenne élvezhető. Az Oscar-díjas színésznőnek nem lehetett könnyű dolga. Egyfelől a filmekben szinte semmi cselekmény nincs, és hiányoznak az igazi interakciók és dialógusok.
Másfelől Blanchett nem hús-vér embereket alakít, hanem különböző társadalmi rétegekből vett tipikus karaktereket jelenít meg: részeg punkot, nyúzott munkásnőt, magabiztos, kemény brókert, szenvtelen tudóst, konzervatív háziasszonyt, határozott cégvezetőt vagy éppen mindenre elszánt híradóst.
Valamennyi szerepben brillírozik, bár másodjára látva feltűnik, hogy időnként mintha túltolná a gesztusokat, a hangsúlyozást, az affektálást. De ez a koncepció része is lehet, hiszen az egész nagyon kevéssé „valóságszerű”, sokkal inkább tértől és időtől elemelkedett, stilizált jelenetfüzérek összessége. Szövegközpontú, monológokra épülő, mozgóképes „valami”.
„A jelenkor összes műve hamis.”
Ha tartjuk magunkat ahhoz, hogy lazán szemléljük a filmeket, rájöhetünk, hogy a szövegeken túl is mennyi humort rejt magában a Manifesto. Az egyik kedvencem, amikor Blanchett Cate nevű hírolvasóként egy szintén általa játszott és szintén Cate nevű riporterrel a konceptuális művészetről „tudósít” „élő adásban”. Ennek a jelenetnek a végén olyan slusszpoén van, hogy csak emiatt érdemes végignézni az egészet. A záró fricska meghökkentő megvilágításba helyezi az utolsó előtti epizód és tulajdonképpen az egész projekt fő gondolatát: „A jelenkor összes műve hamis. (…) Minden ember hamis.” (Elaine Sturtevant: Eltolódó szellemi struktúrák)
Kínosan vicces az rész, ahol Blanchett elegánsan öltözött nőként kísér egy halottasmenetet, majd az elhunyt gyászszertartásán a dadaista kiáltványt adja elő teljes szenvedélyességgel. És annak ellenére, hogy olyan mondatok hagyják el a száját, mint „a dada továbbra is szar, de mostantól színeset akarunk szarni, hogy aztán kipingáljuk szivárványszínűre a művészet állatkertjét” (Tristan Tzara), a hallgatóság rezzenéstelenül figyel. Majd elkezdi sértegetni az egybegyűlteket, idiótának nevezve őket, és a gyászolók tovább hallgatják, mintha ez tök normális lenne. A gyászbeszéd utolsó mondata koronázza meg a teljes jelenetet, ami így szól: „Egy teljes pillanatig a széken ülni annyit tesz, mint az életet veszélyeztetni.”
Számomra a legkedvesebb az utolsó epizód. Ebben Cate Blanchett tanárnéniként a filmkészítésről mesél a gyerekeknek, mintha csak az abc-t magyarázná nekik. „Semmi sem eredeti. Lopjatok bárhonnan, ami inspirál titeket vagy felkelti a fantáziátokat” (Jim Jarmusch) – biztatja a kisiskolásokat.
Érdemes figyelni a reakcióikat. Lars von Trier és a „dán filmek” rajongójaként különösen szórakoztatónak találtam azt a részt, ahol Blanchett a Dogma 95 alaptételeit tanítja a gyerekeknek.
Mintha csak az egyszeregyet mantrázná az osztállyal, teljes természetességgel magyarázza a kis nebulóknak, hogy „csak kézikamera használható.” Vagy „az optikai szűrő szigorúan tilos.” És legközelebb talán azt is kikérdezi, hogy az „időbeli és térbeli elidegenítés nem megengedett”.
„Én a rendszerek ellen vagyok: az egyetlen elfogadható rendszer az, melyben nincs semmiféle rendszer”
Az MNG nagyon izgalmas és informatív „tárlatvezetésre” invitál tehát a 20. század legjelentősebb izmusainak és művészeti irányzatainak világába. (A Kommunista Párt kiáltványa az egyetlen, ami 19. századi.) Noha Cate Blanchett sokszínű és izgalmas játéka a koncepció legerősebb pillére, a projekt nem könnyíti meg a befogadó dolgát. A művészettörténetben kevésbé jártas néző számára zsibbasztó lehet végigülni a 130 perces vetítést. Noha a vetítőtérben egyébként elvileg lehetőség van a szabad mozgásra (a mozival lényegében ellentétben), és a látogató maga választhatja meg, hogy milyen sorrendben nézi meg a kisfilmeket, a néző alapvetően passzív szerepbe kényszerül.
Vannak-e fogódzók? Nem nagyon. És mi az összefüggés a felmondott manifesztumrészletek és a filmben „installált” jelenetek között? Semmi. Ez is a játék része. A szöveg és a képi világ között nincs kapcsolat. A monologizáltan előadott kiáltványrészletek is Rosefeldt önkényes döntésének megfelelően összeválogatott szövegmixtúrák kontextusukból kiragadva.
„A művészetnek nincs köze a kabáthoz, amit viselsz.”
Ennek ellenére fontos vállalkozás a különböző művészeti irányzatok és mozgalmak bemutatása. Jó alkalom ez egykori középiskolai tanulmányaink felelevenítésére, s újak tanulására. A videóinstallációkon kívül az izmusok kialakulásáról és fejlődéséről is kapunk egy átfogó képet. Érdekes végigkövetni az irányzatok kronológiáját. Elolvashatjuk a filmekben megidézett manifesztumok szerzőinek rövid életrajzát is.
Azt viszont nem tudtam hová tenni, hogy a videóinstallációk feliratozás nélkül, angol nyelven futnak. Ez ugyanis az amúgy angolul jól tudó, de az izmusokban nem feltétlenül jártas néző számára is kihívás, hát még annak, akinek nem olyan erős az angolja.
A felmondott szövegek olvasva sem egyszerűek. Nincs könnyű dolga annak, aki a kiáltványokat idegen nyelven hallgatja. Ezen a bejáratnál elérhető magyar nyelvű „szövegkönyv” sem segít. A kiállítótérben ugyanis olyan sötét van, mint egy mozi nézőterében. A mobiltelefon világításával is nehézkes a szöveg követése anélkül, hogy le ne maradnánk a mozgóképes „történésekről”. Ja, és a vetítővásznak elé kihelyezett ülőalkalmatosságok a legkevésbé sem vendégmarasztalóak.
Manifesto – Official Trailer
Coming soon. Written and directed by Julian Rosefeldt, Manifesto will feature Blanchett playing a variety of characters whose dialogue is taken directly from…
A videóinstallációk túlságosan közel vannak egymáshoz, ezért időnként zavaró a zaj, ami egy másik filmbetűdből hallatszik át. Valószínűleg ez is tudatos. Cate Blanchett néhol éles, néhol rikácsoló, affektáló vagy érces hangon egyszerre nyilatkoztatja ki a tucatnyi manifesztumot. Olykor bántó a hangzavar. De ezen se csodálkozzunk, hiszen „csak egy igazság van, mi magunk, és bármi megengedett.” (Wyndham Lewis: Kiáltvány)
