Oláh Norbert: A cigány művész szorongása

„A cigány származású magyar művészember csak akkor kell, ha cigány művész kell, vagy akkor is, ha magyar művész kell? Hívják-e akkor is, ha nem cigány kérdésre kell reflektálni?” – írja Oláh Norbert festőművész A cigány művész szorongása esszéjében.

Nem véletlen Oláh Norbert helyszínválasztása

Múlt hét pénteken nyílt meg az OFF-Biennále Budapest harmadik kiadása, amely a Levegőt! hívószó köré szerveződött. Köztük van a VIII. kerületi Tavaszmező utca 6. szám alatti, A cigány művész szorongása című installáció is, amelyet Oláh Norbert festőművész alkotott. 

Nem véletlen a helyszín, hiszen a Magyarországi Roma Parlament egykori helyén roma kulturális központ létesült volna, de sosem készült el. A ContextUs olvasóinak nem ismeretlen Oláh jelképes, de nagyon is valóságos téglafalat emelt. 

olah norbert festomuvesz off biennale budapest a cigany muvesz szorongasa
Oláh Norbert A cigány művész szorongása című installációja a Tavaszmező utca 6. szám alatt / Fotó: Czeizer Anna / OFF-Biennálé Budapest

A pénteki esemény és maga az installáció egyébként a RomaMoMA című nagyobb projekt része, amely az OFF-Biennálé Budapest keretei között és ideje alatt valósul meg. A RomaMoMA egy jelenleg nem létező roma kortárs művészeti múzeum lehetőségéről és esélyeiről gondolkodik el. A Tavaszmező utcában emelt fal tégláiba olyan szavak, ha úgy tetszik kulcsfogalmak vannak vésve – többek között: hatalom, egyenlőség, kultúra, támogatás, konfliktus, hagyomány, kisebbség, asszimiláció, integráció, intézmény, törvény –, amelyek a RomaMoMA koncepciója szempontjából is fontosak.

A téglafal felépítése kétkezi munka. Ez utal a művészet legősibb hagyományaira és utalás arra is, hogy a cigányok legnagyobb többségének a kétkezi (leggyakrabban építőipari) munkához van viszonya, ugyanakkor egyfajta tagadása annak a sztereotípiának, hogy a cigány kerüli a munkát. A helyszínválasztás nyílt hatalomkritika. Az épületet a kormány önhatalmúlag vette el, arra az ígéretre hivatkozva, hogy a helyén egy roma kulturális gigaintézmény székhelyét alakítja ki. A legfrissebb hírek szerint a terv nem fog megvalósulni

– olvasható A cigány művész szorongása kurátori szövegében.

A cigány művész szorongása című installációhoz a festőművész esszét is írt, amely a helyszínen is elhangzott. A szerkesztőségünkhöz eljuttatott szerkesztett változatot alább közöljük.

A cigány művész szorongása

Cigány művészetről – véleményem szerint – esztétikai értelemben nem lehet beszélni, legalábbis terminus technicusként semmiképp nem alkalmazható. Ugyanakkor természetesen a fogalomnak van jelentése, igaz, e jelentésnek nincsenek éles határai és bizonyos esetekben félreértésekhez vezet. Legegyszerűbb megközelítésben mondhatjuk azt, hogy a cigány művészet, pontosabban cigány képzőművészet, cigány származású emberek által végzett képzőművészeti tevékenység. Fontosnak tartom elválasztani a népművészettől a képzőművészetet, mert bár lehetnek átfedések, de a népművészetben hagyományosan az alkotói individuum és az egyéni motiváció sokadlagos, inkább a közösség által teremtett és elfogadott tartalmi és formai elemek ismétlése történik.

Cigány művész tehát az, akinek cigány származása van és képzőművészeti praxist folytat? Vagy pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy cigány művész az, akiben egyidejűleg él művészi és cigány identitás? Vagy pedig az, aki cigány származású művészember és ezen felül figyelme fókuszában a cigányságot érintő témák állnak? Vagy az, akire a tartalom és a származás mellett jellemzőek bizonyos, nem pontosan körülhatárolható formai keretek, mint a színhasználat, motívumkészlet és egyfajta romantika, miszticizmus és szenvedélyesség? Azok a cigány művészek, kiknek műveiben fellelhetők bizonyos etnográf jellemzők?
olah norbert festo a cigany muvesz szorongasa off-biennale budapest
Oláh Norbert (b) és édesapja A cigány művész szorongása című installáció alkotása közben / Fotó: A festőművész hivatalos Facebook-oldala

Ha cigány képzőművészetről beszélünk, ráadásul nem is korlátozhatjuk a figyelmünket Magyarországra, sőt még csak Európára sem, és ez máris sokszorosan bonyolultabbá teszi a fogalom körülírását. Ha most szűken Magyarországra koncentrálunk, a cigány művészet szókapcsolat azonnal asszociatív viszonyba kerül a kulturális, polgárjogi és emancipációs mozgalommal – nevezzük roma mozgalomnak –, ami a hetvenes évektől kezdett kibontakozni és talán – remélik néhányan – a mai napig tart. A mozgalomnak olyan központi alakjai voltak és vannak, mint Bari Károly, Choli Daróczi József, Daróczi Ágnes, Horváth Aladár, Lakatos Menyhért, Péli Tamás, Zsigó Jenő és még sokan mások. Némelyek ma is aktívak. Szót és helyet kértek, pontosabban követeltek a politikában és a kultúrában. E mozgalom miliőjében, melyben egy alulreprezentált és elnyomott nép harcolja ki magának a figyelmet, vagy egyáltalán azt, hogy ne csak kisebbségként, hanem népként tekintsenek rá, a cigány művészet szókapcsolat rettentő erejű, hittel, reménnyel és szenvedéllyel átitatott szimbolikus fogalomként vonul be a közbeszédbe. A származás puszta vállalása meghökkentő.

Olyan projektek nyomán él és erősödik a fogalom, mint a Roma Parlament, a Romaversitas, a Kugler Art Szalon, a Romano Kher, az Amaro Drom vagy a Cigányfúró és hosszan sorolhatnánk még. Iskolák és tanodák sorát alapították meg legendás elhivatottságú emberek, akik a roma fiatalok tudásának gyarapítását tűzték ki célul. Azóta kultikussá vált verseskötetek, regények, játékfilmek sora jelent meg. Kiállítások, katalógusok, művészi és kurátori nyilatkozatok szövegében és címében tér vissza rendre a cigány művészet, cigány festészet, roma művész fogalma.

Ám e fogalom visszásságai hamar megmutatkoztak és kritikáját a használatával egyidőben megfogalmazták a mozgalom nagy alakjai is.
A költő és grafikus Bari Károly azt mondta: „a származás nem esztétikai kérdés”, és hallani anekdotákat arról, hogy mennyire tartózkodik a kiállításoktól, melyek eszerint válogatják művészeiket. Choli Daróczi József szerint viszont „cigány művészetről épp olyan megalapozott beszélni, mint németalföldi festészetről”. A festő Péli Tamás a Stációk című, róla forgatott portréfilmben azt mondja: „Ahhoz, hogy én cigány festő legyek – igazából – el kéne ismerni azt is, hogy vannak cigány kőművesek… És nagyon szeretnék magyar festő lenni. Ennek is el fog jönni az ideje.” Saját festészetéről pedig így nyilatkozik: „Az én festészetem alapvetően a származásom, a felvállalt származásom miatt egy politikus festészet.”
olah norbert festomuvesz a cigany szorongasa off-biennale budapest
Az OFF-Biennálé Budapest nyitónapján Fotó: Czeizer Anna / OFF-Biennálé Budapest
Megjelenik tehát a vállaltan aktivista szándékú kiállás mellett a beskatulyázottság érzése és az attól való félelem. Felmerül a kérdés, hogy a művész hogyan kerüljön be a kánonba?

A cigány származású magyar művészember csak akkor kell, ha cigány művész kell, vagy akkor is, ha magyar művész kell? Hívják-e akkor is, ha nem cigány kérdésre kell reflektálni?

A kérdésben megnyilvánuló érthető és jogos vágy ráadásul szemantikailag hordoz olyan jelentést is, mintha a magyar művészet, a magyar művész, a magyar kultúra magasabb rangot képviselne a kánonban, mint a cigány. Ezzel egyidejűleg természetesen egy magára valamit is adó, egészséges énképű, autonóm művész igyekszik messziről elkerülni minden megfelelési kényszert, így azt is, hogy ő magyar művésznek legyen elég jó. Ha pedig ez sem volna eléggé frusztráló, a helyzet tovább súlyosbítható a hipotetikus feltevéssel, hogy mi van, ha valóban nem született még meg, vagy kezdett bele művészi praxisába (Magyarországon) az a cigány származású művész, akinek művészi teljesítménye a legnagyobb magyar művészek teljesítményéhez mérhető. Természetesen, ha ez igaz is, akkor sem jelentené azt, hogy maga a roma kultúra alávalóbb, hisz más területeken, például a zenében, legyen az cigány vagy magyar népzene vagy jazz, zenei hagyományaik miatt éppen a cigány előadók száma jelentős.

De mondhatnám Edvard Munch példáját is, aki előtt akkora hangsúllyal egyetlen norvég művész sem képviseltette magát Európa vagy a világ térképén. Vagy ilyen alapon méregethetnénk a magyar kultúra vagy művészet helyi értékét Nyugat-Európához képest. 2019-ben rendezték meg a londoni Tate Modernben Maurer Dóra kiállítását. Először lett itt önálló kiállítása magyar művésznek, erre mindannyian büszkék vagyunk, de még mindig nem lehet állítani, hogy volnának valódi világszenzációt jelentő magyar művészeink.

olah norbert festomuvesz apja a cigany muvesz szorongasa off-biennale budapest
Oláh Norbert apja, háttérben A cigányok élete számít felirat / Fotó: A festőművész hivatalos Facebook-oldala
Mi hát a fenti kérdések feloldása: vállalható-e a cigány művész titulus? Bármennyire antipatikus, lehetséges verzió a teljes tagadás is, jobb esetben a kérdés ignorálása. Teljes tagadásra annak van lehetősége, akinek származása külső jegyekben, mint amilyen a bőrszín, nem látható, maga sem rendelkezik erős cigány identitással, nem úgy szocializálódott, hogy az valamifajta kulturális kötődést hozna létre benne, vagy épp csak leküzdi ellenérzéseit és tagadó asszimilánssá válik. Abban az esetben viszont, ha valaki nem szeretne, vagy rasszjegyei miatt nem is tudna tagadni, megpróbálhatja kerülni a kérdést. Ez azt jelenti, hogy minden olyan kiállítástól, interjútól, nyilvános szerepléstől elzárkózik, ami bármiféle viszonyba kerül a cigány művészet fogalmával. Bár ez megint paradox helyzet, hiszen a tárgy éles és határozott elutasítása feszült és visszavonhatatlan figyelmet irányít magára a tárgyra.
Az is lehetséges, hogy a cigány művész skatulyával a művésznek alapvetően az a legnagyobb problémája, hogy nincsenek cigány művész példaképei, nem érintették meg ilyen alkotók művei. Érthető, hogy a művész nem szeretne olyan művészekkel közös platformra kerülni, akiknek felfogása a sajátjától annyira különbözik, hogy nem tudja azt szívből befogadni. Mindenesetre az ignorálás adekvát kísérlet a skatulya elkerüléséhez és bizonyos mértékben hasznosnak is bizonyul, ugyanis a művész makacsságával ki tudja harcolni, hogy szigorúan művészetének tárgyáról legyen szó. Ennek ellenére, mivel nem mindenható, rendszeresen olyan szituációkba kerül, amikor folyamatos magyarázkodásra, elzárkózásra kényszerül. Interjú helyzetekben gyakran az első és kötelező kérdés a származására vonatkozik, olykor még jó tollú újságírók is naiv művésznek feltételezik, az értelmiség társadalmilag érzékenyebb részének tagjai a megismerkedés második mondatával, indokolatlanul kezdenek el anekdotázni más cigány származású művészekről, vagy minden előzmény nélkül egyenesen rákérdeznek, hogy példaképe-e Szentandrássy István vagy Péli Tamás. A cigány művészet, mint kontextus kerülése így rengeteg energiát és figyelmet igényel, amely az alkotói munka rovására is mehet.
Emellett nem elhanyagolható probléma a nyilvánossághoz, kiállítási lehetőségekhez, akár bevételi forrásokhoz való hozzáférés sem.

Ha valaki vállaltan és programszerűen cigány művész, fennáll a veszély, hogy kulturális gettó falai közé szorul. Közönsége ugyan lesz, de nem valószínű, hogy bekerül a kortárs művészeti szcéna fősordárba. Előfordulhat, hogy közönsége szinte csak egyfajta műkedvelő, de kifejezetten társadalmilag és szociálisan érzékeny értelmiségi közeg lesz, amely ugyan elismeri és magasztalja alkotói munkáját, de valahogy mégis az az ember érzése, hogy előbb figyelt fel a művész szociális és társadalmi helyzetére, mint valódi teljesítményére. 

Eredményeket és elismeréseket szinte csak ebben a szűkebb körben fog elérni. Legrosszabb esetben cigány művészként a politika eszközévé válhat. Ignoránsként viszont épp az értékes helyzetekből maradhat ki, ahol lehetőség volna értelmesen feltenni a kérdéseket és a cél éppen a kritikai hang vagy diskurzus kibővítése lenne. Például, ha a művész saját programjában érintőlegesen sem foglalkozik a cigány művészet problematikával és semmilyen más, szorosan a cigánysághoz kapcsolódó társadalmi, kulturális vagy politikai kérdéssel sem, elfogadjon-e meghívást egy rangos művészeti eseményre, ahol kifejezett kérés, hogy erre a témára reflektáljon? Sérti az egóját, ugyanis azt érzi, cigány származásának ténye erősebb, mint a művei és eredményei, amik őt művésszé teszik és ami indokolttá tenné meghívását. Gyakran érezheti úgy, hogy tudós fehérek használják saját tudományuk illusztrálására, legitimálására, ugyanakkor lehetőséget is láthat abban, hogy feloldva a konok távolságtartást, hozzászólásával épp ezt a távolságtartást indokolja.

a cigany muvesz szorongasa olah norbert festomuvesz off-biennale budapest
/ Fotó: Oláh Norbert hivatalos Facebook-oldala
A művészet és művészlét kérdései mellett ugyanígy belülről marcangoló érzés a politikai vagy társadalmi felelősség vállalása. Vannak-e a művésznek kötelességei? Hol foglaljon helyet ebben a bonyolult világban? Legyen aktivista? Vagy legyen politikus? Vállalja a harcos szerepét, legyen népének hőse? És vajon kiben bízhat? Kik lehetnek szövetségesei? Nem árulták-e már el ezerszer a hatalomért marakodó fehér emberek? És hihet-e a sajátjaiban? A nagy öregek talán mind makulátlanok? Hallgasson-e a hívó szóra, ártsa-e bele magát a mocskos játszmába? Fertőzze meg művészetét, napi gondolatait rafinált spekulálással? És ha mégis cselekedne, érzi-e felelősségét? Vonuljon-e vissza gyáván kényelmes műtermébe? De vajon megérdemlik-e a cigányok vagy a magyarok, egyáltalán az emberek, hogy bármennyit is áldozzon rájuk? Vagy ha meg is érdemlik, van-e értelme? Nem az lenne a legbölcsebb, ha csak csendesen figyelné a világ változását?
Mit tegyen hát a művész, hogy elkerülje a skatulyákat, az előítéleteket, a kulturális szegregációt, de mégse váljon tagadóvá, érzéketlenné? Mit tegyen, ha nem szeretne kimaradni a valóban értékes diskurzusból, de számára lehetetlen vagy etikátlan a kulturális asszimiláció?
Ezek az dilemmák, érzések és gondolatok borzasztó szorongást eredményeznek minden alkotó emberben, akinek van minimális kritikai érzéke.
Bár az alkotóról vagy művészről egyes szám harmadik személyben beszéltem, az esetek jó részében saját magamat, saját dilemmáimat mutattam be, melyek az elmúlt tíz évben, azóta gyötörnek, hogy felvételt nyertem a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára. A rövid gondolatsorhoz ez a tíz évnyi önellentmondásos gyötrődés vezetett és még mindig nem látom a megoldást.

Oláh Norbert installációja május 30-ig látogatható a Tavaszmező utca 6. szám alatt, az OFF-Biennálé Budapest keretén belül.


Ez is érdekelhet

Top sztorik a rovatból