“A szövegek divatosságán felülemelkedni” – Ezek 2018 legjobb verspublikációi

“A szövegek divatosságán felülemelkedni” – Ezek 2018 legjobb verspublikációi

Olvasóbarát verseket szerettem volna válogatni. Fontos volt, hogy a szövegek esetleges divatosságán felülemelkedjen valami univerzális tapasztalat. Így lettek az alábbiak 2018 legjobb publikációi!

Mitől jó egy vers? Az ilyesmi lehetetlen!

Aligha tudnánk megegyezni benne mindannyian, mitől jó egy vers, aligha lenne egy világos skála, melyben csupa objektív szempontok alapján biztos eredményt kaphatnánk: itt ez a vers, értéke 8.5 egység, míg ez a másik már majdnem 9.

Az ilyesmi lehetetlen, mégis szeretjük a listákat, rendszerben elhelyezni a verstermést, mert igényünk van rá, csak időnk nincs mindig, hogy magunknak kiválasszuk az irdatlan mennyiségű szövegből azt a párat, amit nem érdemes kihagyni.

Talán csak közelíteni tudunk, de felelősséget vállalok, hogy amiket kiválasztok nem lesznek esélytelenek. Ezért vállaltam a felkérést.

Olvasóbarát verseket szerettem volna válogatni. Fontos volt, hogy a szövegek esetleges divatosságán felülemelkedjen valami univerzális tapasztalat. Azt vettem észre, hogy gyakoriak a lódító szövegek (nevezzük így), a nagyot mondó áltudományos vagy „fake news” regiszterből szólók.

Fake News: Az év top 10 hoax sztorija, amit mindenki bevett

2016 az az év volt, amikor az emberek elkezdtek rákapni az interneten terjedő pletyka ha (fake news) duzzasztására, és az átszivárgott a nénikéd Facebook-falára. A közösségi média terjesztő és indulatokat kovácsoló erejével a hülyeség látszólag nulla analizáló képességgel rendelkező felhasználóktól a komoly hírportálokig jutott.

Ahogy még mindig sok a test, és ahhoz kapcsolódó betegség, trauma líra. Továbbá a kevésbé ismert történelmi eseményekre, kulturális közös nevezőnek vélt nevekre, helyekre utaló szövegek, sokszor nem állják meg önállóan a helyüket.

Élőbeszédszerű versek és ütemhangsúlyos novellák – Ezek voltak 2018 legjobb kötetei

Világokat alkotni könnyű, de olyat, amibe az olvasó is belefér, annál nehezebb. Szerencsére 2018-ban is bőven volt, aki megugrotta ezt az akadályt, így egy változatos, izgalmas listát tudtunk összeállítani a tavalyi év legjobb verses- és novellásköteteiről. Olvasható benne olyan, ami megérdemelten népszerű és olyan,

Az volt az alapelvem, hogy az elolvasandó korpuszt a lehetőségek szerint a legnagyobbra bővítem (2000, A Vörös Postakocsi, Alföld, Apokrif, Bárka, Credo, Csillagszálló, Élet és Irodalom, Eső, Helikon, Hévíz, Híd, Irodalmi Szemle, Jelenkor, Kalligram, Látó, Műhely, Műút, Parnasszus, Tempevölgy, Tiszatáj, Új Forrás, Vigilia, Zempléni Múzsa).

A növekvő presztízsű online lapok helyett, talán kissé méltatlanul a kézzel fogható, időket kiállt papírt választottam.

Minden egyes szövegnek ugyanakkora esélyt szerettem volna adni, ugyanolyan figyelmet minden egyéb körülményre tekintet nélkül. Az olvasás mintegy két hétig tartott, eközben igyekeztem egyformán esélyes verseket megjelölni, majd végül redukálni a listát a kérés szerint tíz tételre.

Lapozz a következő oldalra, hogy megismerd 2018 legjobb verspublikációit!

 

Halmi Tibor: Várakozás, Apokrif, 2018/3.

Halmi Tibor / Fotó: Apokrif Online

Halmi Tibor egyike azoknak, akiktől kevés verspublikációt találtam, viszont a kiválasztott szövegen kívül a Hévíz tavalyi második számában megjelent Az Iguanodon-hasonlat is esélyes volt. Az Apokrif idei kötetpályázatának győztese egyfajta mágikus realizmust valósít meg költészetében.

A ’90-es években felnőtt generáció közös élményeken alapuló gyermeki világának tárgyai elevenednek meg és válnak a jelen valóságának metaforájává.

Az összetört álmaiknak felelve látjuk itt, a vádlottak padján korunk fiatal felnőttjeit, amiért olyan képtelenek kiállni magukért, céltalanok. Viszont a „stramm ragadozók”, „moncsicsik”, „bohócok” nem rendelkeznek semmilyen eszközzel, amivel felébreszthetnék a „dióként” alvó embert. Az összetett viszonyrendszerben mind a társadalmi, mind a metafizikus rend nyomait érezzük. Réteges vers, andalító, gyermekkort idéző és azokat kontrasztba helyező forradalmi költői képekkel.

Várakozás

 

A G.I. Joe-k kezdték,
ejtőernyőikkel leereszkedtek a polcokról,
és sarokba hajították puskáikat.
A fröccsöntött katonák követték őket,
akik műanyagtankjaikból kiszállva,
befejezték a plüss unikornisok
ellen vívott harcukat.
A mackók letépték magukról
a gondviselés varrta vörös pulóverük,
egy-egy rongydarab az alvó babák fején landolt.
És kinyílt az ócska faláda,
egy, öt- és tízszarvú szörnyek bújtak elő sötétjéből.
Ott állt a szoba közepén minden megunt,
megégetett, szétszerelt,
többé össze nem rakható játék.
Várták, hogy majd egyikük szónokol,
de nem történt semmi,
csak a moncsicsik szopták kétségbeesve ujjaikat.
Végül az építőkockák és legoelemek soraiból
előlépett egy bohóc, pár perce még
fehér ruháját igazgatta,
de most látványosan a padlóra köpött,
jelszavak hiányában
ez lett tiltakozó mozdulatuk.
És durva madzaggal transzparenseket erősíttek
a delfinmatrac hátára, de kipukkadt,
majd jöttek a stramm ragadozók,
a cápák és az aligátorok,
de hiába fújták fel magukat, ők se bírták el
az üres papírt a jellegtelen faanyaggal.
Legnagyobb tanácstalanságuk közepette felvetődött,
talán egy máglya, egy gesztusértékű tűz
jel lehet az emberek számára,
akik összegömbölyödve alszanak, mint a dió,
takaróik alatt őrizve az álom melegét.
Nekik szól az eseménytelen délelőtt,
a rohanás is hozzájuk idomul,
hónuk alatt beteg madarakat cipelve
az indulás és az érkezés,
a szép emelkedő, a völgyek sója,
a délutánok melege, az érintés, az ölelés,
a növények zöld szerkezete,
eső után a visszacsillámló aszfalt.
Övék az első, eszköztelen játék,
ahogy az ágakat fújja a szél,
ahogy a fény a barlang hideg gyomrába tolja vissza
a sötétet, minden az embereké.
Miattuk ilyen félelmetes az este.
És a játékok tanácstalanok, tennének valamit,
mennének, haladnának a cél felé,
de százfelé folyik beszédük,
és a helyes irányt mutatva százféle kéz
százfelé tart szét, rongyos ujjaik
belevesznek az éjszakába.
Szorongva gyűlnek a szoba közepén.

Dankuly Csaba: Rejtély, Látó, 2018/3.

Dankuly Csaba / Fotó: Napút Online

A vers metafizikus térben mozog, miközben a lehető legegyszerűbb leírást adja egy majdnem teljesen semleges környezetről. Dankuly Csaba Kolozsváron élő költő a Látóban megjelent versében azzal fogott meg, hogy milyen egyszerűen ír a transzcendens iránti kíváncsiságunk természetéről.

Bár a szöveg személyesnek mutatkozik, a versbeszélő látszólag a gyerekkoráról szól, hamar feltűnhet, hogy közös emberi élmény fogalmazódik meg.

A Rejtély végén feltett kérdések, mint a fal, úgy tornyosulnak az olvasó fölé is. A fal persze mást is jelképezhet valamiféle isteni titok helyett, melyet igazán csak kérdésekkel körvonalazhatunk. Ez a díszítetlen leíró vers sok teret ad más értelmezéseknek is.

Rejtély

 

Gyerekoromban mindig e fal mellett mentem el.
Fehér, és magas, legalábbis hozzám képest,
Azaz lentről nézve majdnem az égig ért.
Márcsak ezért sem tudtam belátni
vagy megmászni. És az egész utcát
kitette. Baloldalt. A jobb oldalon
már nem emlékszem, mi volt. Talán mező.
Vagy tenger. Házak. Vagy semmi

Nem nagyon néztem arrafelé, nem
Érdekelt. Próbáltam bekukucskálni,
de a lemezek túl szorosan lettek összeillesztve
és festve, belefájdult a szemem a meresztésbe.
Sehol egy rés. Egy repedés. Sehol egy lyuk.
Egy kapu. Semmi. Mintha direkt nem
akarták volna, hogy benézz. De mért?
Mögüle egyetlen hang se jött ki.
Fákat nem láttam, épületeket sem,
pedig kicsit hátrébb lépve az azért csak
látszott volna. Csak felhők vonulása, csak a kék ég.
Mikor melyik. Elő lehetett venni és végighúzni
rajta teljes hosszában a vasdrótot. Éjjel úgyis
újrafestik. De kik? És miért? És miért akkor?

Vajna Ádám: Az angyalok strigulája, Irodalmi Szemle,2018/10.

Vajna Ádám / Fotó: Irodalmi Jelen

Vajna Ádám kötete tavaly jelent meg. Eklektikusnak mondanám Az angyalok strigulája költői hangját. A különböző műfaji színezetek szinte észrevétlenül váltják egymást, építészettörténeti dolgozatból filozófiai eszmefuttatásba, onnan technikai leírásba, majd stand up comedy poénjába csap át a mondatok stílusa.

Szinte minden mondat más szövegvilágot hoz magával, de fókuszaik mégis nagyon követhetően látszanak ebben a versben.

Tiszta logika a szürreális gondolatfűzés mögött, így lesz ez a vers szent hülyeség. Nagyvonalúan nem veszi komolyan magát.

Az angyalok strigulája

 

Míg az elmúlt évszázadokban
az épületek falfelületei
különböző módokon koszolódtak,
a fertődi kastély porcelánkályhái
már tisztább levegőjű szalonokat ígérnek.
A technika fejlődésének is megvannak
azonban a maga hátrányai.
Ha ugyanis a rossz forrását megszüntetjük,
feleslegessé válhat minden szellemi erőfeszítés,
amely annak leküzdésére irányul.
Márpedig a nagy szellemi alkotások java
mindig is ezt célozta.

Egy speciális masszával dolgozunk.
A falradír anyaga sűrűre főzött
lisztcsiriz vagy tésztagyurma.
Ehhez bizonyos mennyiségű rézgálicot,
azaz rézszulfátot adunk,
mely lépés azért fontos,
mert ennek az anyagnak csíraölő hatása van.
A rosszat ezután körkörös
mozdulatokkal távolítjuk el.

♪ Mennyi rossz csíra, mily sok kesergő vágy pusztul el,
Míg a tavaszban egy-két didergő virág kikel. ♪

A didergő virág liberális fantázia.
Mire ugyanis a jó beúszik a képbe,
a rossz már telehugyozta a medencét.
A falradírozó, a jó falradírozó tisztában van ezzel.
Ennek ellenére dolgozik.

Ez a fal sem radírozza le magát, nem igaz, főnök,
szól például a falradírozó,
és az angyalok behúznak egy strigulát.

Stolcz Ádám: Gyúrás, 2000, 2018/2.

Stolcz Ádám / Fotó: Art7

Stolcz Ádám első kötete, a Becsapódás 2016-ban jelent meg. Emlékezetes sorai közül talán a leginkább ars poeticus valahogy így szólt: „Én vagyok a férfi, én vagyok az állat”. A mélyen ironikus az agresszív maszkulinitást túlhangsúlyozó költészete, úgy látszik, nem veszített régi fényéből. Ez a líra zenei és pontos, nem is beszélve a sajátos humorról.

A késleltetett rímek a legjobb helyzetekben pofoznak egyet az olvasón, minden mondat erőteljes és túlzó, hogy kisüsse lila ködökhöz szokott szemünket.

Stolcz beburkolózik a minden külsőséget kihangsúlyozó izomtrikóba, de ha jobban megnézzük, talán a Narcissus mítosz tárul elénk hétköznapi környezetben. A mai testközpontú ember lélektana is igen élesen tükröződik ezen a versen. Csakúgy mellékesen, Stolcz ilyen költészeti bravúrokat csinál: „a végtagok között, / messze túl a sáson, / a falitükör vízesésében / lubickoló félmeztelen képmásom.”.

Gyúrás

 

Konditerem, te trópusi éden,
a berkeidben olyan sok az állat!

Aznap is épp egy gyönyörű vadra lestem,
azaz a nyálamat csorgattam egy nőre,
de sohasem hittem volna,
hogy egyszer megtalállak
tökélesre kigyúrt testem.

A találkozásunkat nem tudhattam előre.

Amikor megpillantottalak
a végtagok között,
messze túl a sáson,
a falitükör vízesésében
lubickoló félmeztelen képmásom,
először nem igazán értettem:
ki ez az alak?

A teste ragyog, a pillantása metsző,
a körülötte áramló tömeg üvöltve szétrebben.

Hiszen ez én vagyok, a személyi edző!
Azért jöttem, hogy dolgozz keményebben.

Olyan keményen, hogy a te szemtelenül dagadt,
trikóba éppenhogy beférő
karod allatt a mankó legyen az izomlázmérő!

Legyen olyan durva minden edzés,
hogy a torkodban teljesen megvadulva
dobogó szíveden ne segíthessen, csak a gégemetszés!

Ha az órám után esetleg meghalsz,
ugyan, akkor megszakad szívem,
tudom, végül úgyis hálás leszel nekem.
Odasúgod majd az intenzíven:
jó edzés volt, ezt már szeretem!

De túléled.

És amikor mész el, szinte négykézláb.
a tükörbe még utoljára egyszer belenézel,
és egy kigyúrt alak, gúnyosan visszanéz rád.

Tudod jól, te nem lehetsz ő.

Konditerem, te trópusi éden,
a berkeidben olyan sok az állat,
a falitükör vízesésében újra megtalállak,
hamis tükörképem, személyi edző.

Kürti László: valamit az evolúcióról, Alföld, 2018/3.

Kürti László / Fotó: Kárpátalja Ma

Kürti László verse, érzésem szerint, pengeélen táncol, mindig egy újabb erős mondattal borzolja a kedélyeket. A bántalmazás, a családon belüli erőszak formáit próbálja lírai énje magára.

Egészen bátran a versbeszélő saját családját képzeli ebbe a helyzetbe, megkérdőjelezhető tudományos vagy áltudományos kijelentések közé.

Milyen lenne, ha az agresszió a feszültség levezetésén túl a szeretet kifejezése is lenne? Milyen képtelen, rémes ötlet! Talán erről is beszélhet ez a vers, de valami egészen izgalmas, váratlan módokon.

valamit az evolúcióról

 

Azt kérte a feleségem, inkább verjem meg,
de ne törjem össze a széket, szemeteskukát.
ne vágjak földhöz teafőzőt, sem a kínai
porcelánt, ha nem bírom feszültségét
az életünk elkerülhetetlen játszmáinak,
őt üssem. meglepett ez a mondat, azt hittem
színtiszta gazdasági belátás, tárgy-szeretet,
anyagi ragaszkodás mondatta ezt vele, de nem.
testi kapcsolatunk múlhatatlan vágya igazgatja
még ma is, és bántja személytelenített
indulatom.

pedig én mindig is a személyességre
törekedtem. alanyi költő, makulátlan
ösztönösséggel.
azóta bámulom a behorpadt, törött
életünket, teafőzők, porcelán levesestálak
tűhegyes szilánkjainak bosszúálló
mozdulatlanságában.

***

ahogyan születtem, mezítláb, pucér
lélekkel várom, hogy valakinek fontos
legyek végre. kék-zöld foltok, felrepedt
szemöldök, száj, tépett haj, karmolások
után a szivárgó vér, átáztathatná huszonegy
évünk legőszintébb vallomásait.

létezik-e őszinte szeretet, ha soha fel nem
pofozom, meg nem ütöm vagy tépem a haját,
ahogyan annyi szerelemből kilátni, kihallani
ilyesmi lelket is átrendező vallomásokat?

***

a rendszeresen vert nők, tudományos
kutatások szerint, nagyobb arányban
szülnek fiút, mint a szelíd életben élő birtokok.

a családoknak szent és láthatatlan törvényei,
elköteleződései vannak összetört bútorokkal,
szívekkel és asszonyokkal.

éjjelente szorongva alszunk hárman a gyerekágyon,
hármas ölelkezésben a tegnapelőtt hatévessé lett,
egyébként töretlenségre nevelt leánygyermekünkkel

Takács Zsuzsa: Body kiállítás, Alföld, 2018/5.

Takács Zsuzsa író, költő / Fotó: Valuska Gábor / Litera

Takács Zsuzsa a Body kiállítás című költeménye idekívánkozott. Bár meg van az esélye, hogy a kontextus ismerete nélkül veszthet valamelyest értelmezési keretéből. Én magam nem láttam ezt a nagy ívű anatómiai kiállítást, de egy keveset tudok róla.

A panoptikum preparált halottakat mutat be egészen ellentmondásosan, olyan testeket, melyeknek mintha mozdulat közben állt volna meg az idő.

Ez a mesterséges Pompei valahogy ebben a költeményben a Tudás Fájával, a bűnnel, a pokollal mutat párhuzamot. Valamiféle villanásokban elkapott emberiségdráma játszódik ebben a versben, erős bibliai és klasszikus kulturális képzetekkel.

Ez a vers valamiért nagyon eltalált több ezer embert

3 Semmilyen hírverés nélkül imádják ezt a verset Mint írja Urfi Péter, “Amikor megírtam, hogy Amerikában az év egyik legnagyobb netes szenzációja lett egy ismeretlen írónő tök átlagos novellája, eszembe jutott, hogy volt-e valami ilyesmi idén a magyar irodalomban.

Érthetjük és átérezhetjük ezt a furcsa szégyent és kíváncsiságot, talán megbánást, de semmiképp sem amiatt, hogy elolvastuk ezt a verset.

Body kiállítás

 

Mielőtt belépsz a halottak közé,
ereszkedj térdre, hajtsd homlokodat
az előcsarnok vérnedves, fűrészporos
kövére, nagyböjt van, február, kavarog
a hó, a csizmákról leolvad a sár, a veríték,
a köpések nyoma. A pénztár előtt kígyózik a sor.
A Kígyó mosolyog, tekereg, sziszeg:
mindentudók lesztek, akár az Isten.

Ereszkedj térdre, hajtsd homlokodat
a zokogó küszöbre, kérj bocsánatot
a Táncostól, a Sportolótól, a fölmetszett,
föltekert bőr alatt a mellkasból kitüremkedő
Szívtől, a megnyúzott Sakkozótól, aki
tenyerébe ejtett állal töpreng, mint
Rodin Gondolkodója: hol hibázta el?
Mit kellett volna lépnie mi helyett?

A testőrrel áram végzett, az elefánttal
mérgezett nyíl, a gyalog elvágott nyakkal
menekült a sakktáblán, míg felbukott.
Az egyetemistát a Mennyei Békesség terén
lefogták. Megmérték homlokát, tagjai arányát,
dicsérték nyelvtudását, ígérték: „utaztatják”,
és mérget itattak vele. Fönnakadt szemét
lezárták: ne lásson; kinyitották: most lát.

Ereszkedj térdre, hajtsd homlokodat
a zokogó küszöbre, kérj bocsánatot,
az anyjuk hasából kimetszett magzatoktól,
akik ujjukat szopva úsznak az akvárium-
burokban. Nagyböjt van, február,
a csizmákról leolvad a sár, a veríték;
a koszorúból a megszáradt tövis lepereg.
A kígyó mosolyog, tekereg, sziszeg.

Sajó László: Gilisztás ballada,. Jelenkor, 2018/2.

Sajó László / Fotó: Prae

Sajó László költeménye számomra húsba vágó volt. Úgy jelenít meg egy igazán tragikus alakot, szörnyű helyzetét, hogy valami méltóságot megőriz neki a lehetetlen körülmények között is. Belehelyezkedhetünk ebben a versben a teljesen kívülálló nézőpontjába.

Nyelvtörténet és mai szleng, roncsolt nyelv szépen folynak össze és válnak Gilisztás, a hajléktalan nyelvévé, aki még balladát is magáról ír, olyan egyedül van.

Ez a közéleti vers, bár remélhetőleg egyszer csak rossz emlék lesz a valóság, amiben íródott, annak igen pontos megéneklése.

Gilisztás ballada

 

Bungim Erzsébeten vasúti kőből,
Dzsekim éjjel se veszem le, jó vastag,
Berendezkedtem, kisrádióm bömböl
Zenét, de a hírekben már havaznak.
Így alszom, kockakövekbe falazva,
Nagy, kék dzsekim, csillagos ég súlya nyom,
Álmom: hogy élek, HÉV-zaj se zavarja
Az átjárónál, hol szállásom vagyon.

Gilisztás, így hívnak. Körmöm a földtől
Koszos. Azt mondják, én is. Míg tavasz van,
Nyár, ősz, bokszosdobozban az öbölből
Horgászoknak hozom, kik csövesszagnak
Nem örülnek, de annyit azért adnak,
Fröccsre elég. Mentem haza, egy halom
Kő a bungim. Tüzelek, meg ne fagyjak
A kiserdőben, hol szállásom vagyon.

De nem bírom. A csepeli erdőből,
Rühes, veszett róka, kódorgok arra,
Hol telt kukák várnak. Kezdem elölről,
Tél van megint. És mint legyek a szarra,
Rátok szállok. „Nagy az Isten irgalma!”
Az emberé kicsi. Nem ütnek agyon,
Pénzt se adnak. Megy a metró, rohannak
Aluljáróban, hol szállásom vagyon.

Jó meleg áramlik a szellőzőből,
De innen is menni kell. A rohadtak
Rendelkeztek: „Sok tetves elfekvőtől
Fekélyes a város! Ember tapodtat
Se mozdul tőlük! Migránsnak maradtak
Magyarok, köztünk! Ki velük!” Olvasom,

Magyar Idők. S alszom hajléktalannak,
Nekem szánt szállón, hol szállásom vagyon.
Kitiltva templomból, a temetőből,
Gödröm körmömmel, giliszta, haladva,
A föld fekete tőlem s én a földtől,
Az ég fölöttem, kék dzsekim alattam,
S én, aki annyi gilisztát eladtam,
Most gyűlnek belém, hemzsegnek vastagon,
De figyel rám Isten, horgász a halra,
A földben, égben, hol szállásom vagyon.

AJÁNLÁS

Uram! Ki feltámadtál harmadnapra,
Sírbungimból felkelek ama napon,
Megismersz, a nagy, kék dzsekim lesz rajtam,
Megyek innen, hol szállásom nem vagyon.

Nagy Márta Júlia: Vadorzás, Helikon, 2018/5.

Nagy Márta Júlia / Fotó: Bach Máté

Szimfónia: ez jut eszembe Nagy Márta Júlia költeményéről. Sok benyomás, táj és környezet, színek, növények, testrészek megfigyelései visznek végig minket ezen a hömpölygő önelemzésen.

Minden tétel egy feltáruló, új mélység, ahogy egyre közelebb lépünk a lírai én valahol minden bizonnyal elromlott életéhez.

Pontosabban ő kerül egyre közelebb, mert kívülállók vagyunk. Az az érzésünk, hogy aki beszél, magának beszél, és ez a megközelíthetetlen magány egyre távolodik az emberi világtól egyfajta növénnyé való átlényegülésbe.

Vadorzás

 

I.

Kerítések résén át hunyorgó szemek
és a tenyér, mely a betonra tapad.
Bármi űz, bármi űzött idáig,
most már felfog és megtart,
megmerevedik, mint egy szál ökörnyál
a félúton villanó riadt fényben,
melyet ásító bérházkapu nyel el,
míg áttáncolok a sávon, célba érek
vigaszágon nyert fölénnyel.

II.

Vagy a bodzaliget, és a selymes,
szőke rétekre vonul egy felhő,
a hegyek acélkék tarajára,
vagy az alkonyi út,
ahol orgonaszín árnyékba von
az eperfa, pimasz, amorf termései
pattogzanak le ágairól, és fröccsennek szét
a hátadon. Ágak kápolnájában könyörögsz,
mert rég elolvadt hótakaró súlya nyom,
még mindig érzed, hogy zúdul a víz
a támlátlan székről a tintafekete, foldozott
aszfaltra;
kormos éjszakák kavarognak a hólében,
és beszivárognak a derűs völgykatlanba.

III.

Szerettem volna úgy élni,
mint azok, akiknek akkurátusan
összegöngyölt szénabála a hajuk,
és a szájukból mindig hajnal csicsereg,
rájuk csodálkoztam, ó, nahát,
de két lépcsőfok volt az alvilág,
elég volt elbambulni hozzá.
De szép volt, ahogy a szellemek vére
– mely örökké folyik, mindig ugyanúgy –,
úgy oldódik a levegőben, amit mi szívunk,
mint a vízzel lefröcskölt lapra csöppent festék.

IV.

Opál köd szivárog a tócsákból,
mint tojást, verik fel a holdat
a kéményen át bepréselődő angyalok –
a lehető legrosszabbkor jöttek.

Idáig üldözött az alkony,
varacskos házfalakhoz súrolja testét,
és felsebzi a homlokom,
meg a szemem fehérjét –

tintakékek lesznek benne
veréblábnyomok és vérerek,
míg varacskos jelmezt ölt az alkony,
és kikönyökölnek az ablakon az angyalok,

elhullatva ezer tollukat
és megtöltve annyi paplant,
hogy befedjék a sokat reszketőket;

Idáig üldözött, aki nem nyughatott.

V.

Végigsimítani egy álmos pillantással
csészényi ég alján az ütőeret, karod felhőjébe
mosódik, mint a bíborba mártott ecset
a felázott rajzlapon, ahogy kezed homlokod
elé teszed, nap ne vakítson el, míg meglesed
leszálltát trónusáról – nekem is le kell
ereszkednem,
felülnöm a bazaltkígyó hátára, megkérni,
ne tetesse magát útnak többé,
tekeredjen fel, és kússzon el velem
a pinceablakokig,
hogy meglessem, hogyan vetemültem el.
Mintha hártya képződne a levegőből
a szemem előtt, a bőrödön világít át a fény,
ami elől a szemed világát óvod,
és gonosz kis röntgensugarak
fedik fel előttem, ütőered fő folyamából
hogyan ágaznak ki élénk kis mellékfolyók,
a vénákból a hajszálerek, ahogy közben
lávaként
omlanak bárgyú felhőkre olvadt sugarak –
így már fáj, hogy engem itt lentkor
meg a régenben megrág a penész.

VI.

Ez egy esőház az elveszetteknek.

Néha csak egy eresz, amit sárcsíkok ereznek át,
Néha rátapadnak a kőrislevelek.
Vagy bálványfa bojtja vöröslik, csüng alá,
Ki tudja, melyik udvarból int ide.

Egy kupac törmelék avar- s dögszaga,
Zuhatag tükörszobája körös-körül.
Bármerre néznek, torzképük látják,
Összemosódva sikoltva reccsenő gallyakkal
És didergő gyomokkal.

Sosem ahhoz bújnak, akit ismernek.
Az ismerős, aki azóta velük egy lett,
Azonos, tehát ugyanúgy ijesztő.
Belülről marja szét őket a féltés,
Mint azokat szokta, akiket meg akarnak őrizni,
Ezért vihart bocsátanak rájuk, hogy féljenek,
Ki ne merjenek menni az utcára.

Ha féltenek, és kellenek, onnantól kezdve
Csakis a félelmük ismerős, semmi más;
Tüzeket keresnek és napraforgótálat,
Amibe kőkemény könnyüket hullatják.
És lassan leperegnek a magok a tálról.

Szálinger Balázs: Tavaszra tavasz, Kalligram, 2018/9.

Szálinger Balázs/ Fotó: Hirling Bálint

Látszólag egyszerű szimbólumok, ősi költészeti toposzok: tavasz, szőlő. Milyen jólesik ezt a verset olvasni! Holott egészen a történelemtől a mai közéletig nyúló szálai sok magyarázatra szorulnak, nagyon összetettek.

Az ember és a környezet a közigazgatási térben ér össze, minden bizonnyal Magyarországon.

Milyen költői bravúr falunevekkel elmesélni egy születendő gyermek jövőjét? Lebegővölgy, Aranyosvalós, Márialift (mind fiktív helyek, szemben a meddőségre bujtó féreggel, a világgal, amivel ez a vers) minden szépsége mellett – mégis számol.

Szálinger Balázs: Ez egyben maga az érintettség – Interjú / ContextUs

ContextUs: A legutóbbi köteted, a Köztársaság megjelenése óta 4 év telt el, mire megjelent a 360°. Ezen időszak termését olvashatjuk az új kötetedben? Igen, de a viszonylag hosszú kihagyáson belül is leginkább az utolsó félévben írtam ezeket a verseket. A Köztársaság befejezése után jó három-négy évig nem írtam verset – vagy olyat semmiképp, amit emberi fogyasztásra szánnék.

Ilyen körülmények között a legszebb szerelmi vallomások közé emelkedik ez az egyszerű kijelentő mondat, mellyel a vers kezdődik:

Tavaszra, tavasz

 

Kis feleségem az élők között
Legbiztosabban él.

Szőlőre szőlő,
Öreg tőke helyébe nyalka,
Tavaszra tavasz, hárfa szól,

S ami a legszebb: halott faluk lezárt házaira
Kifüggesztett beiskolázási terv.

Az iskolaudvari porfelhőben
Teremtő istenné lassul a fény,
Megfürdik benne, leveri a térdét,
Az Emberfej Beékelődése-patakig kúszik;
Új geológia épül, egy újabb emberé.

Kadarkáink zsebkendőnyi kertjéből
Felfoghatatlan magasságú terembe lépünk,

Ott beszűkülés és látástanulás,

Nyugalom és izgatottságtanulás,
Bezárkózás és féltés,

Hiszen micsoda meddőségre bujtó

Féreg a világ! Ugyanakkor,
Apróbetűs hír a nagy háborúból:

Az erdőhivatal folyó hó negyedikéig
Megküldte múlt évről szóló botanikai észleleteit-

A gyíkokat majd mind odavesszük,
Szőlőkürt alá, kőzetmelegbe,
Máskülönben Aranyosvalós mint falunév,
Lebegővölgy, Márialift, Ügyestürelmes
Erdeinkbe biztosan belefér.

Tegnap lámpánál elaludtunk,

És ezt gondoltam, ezt álmodtam róla.
Bőre fölött széltől felkapott porként játszott a nyelv;

Kis feleségem az élők között
Legbiztosabban él.

Izsó Zita: Az utolsó, Élet és Irodalom, 2018/17.

Izsó Zita / Fotó: NullaHatEgy

Sokféleképpen gondolunk a halálra. Dante vagy Milton, de még sokan mások nagy műveket szenteltek a Pokolnak. Izsó Zita inkább másfelé fordul. Valami univerzális, kicsit szomorú, de mégis megnyugtató víziót mutat nekünk a halálról.

Utoljára talán Pilinszky-verseknek volt ilyenfajta transzcendens mélysége.

Hittel, de másokat nem kizárva, átgondoltam fogalmaz meg egy képet a lehetséges Mennyországról. Ahogy végigolvasom Az utolsót én is érzem a megnyugtató elengedést.

A Pesti nő: ezeken a nőkön keresztül volt szerencsénk közelebb kerülni a városhoz / ContextUs

interjúkötet eredetileg a te ötleted volt, Máté. Hogyan indult? Bach Máté: 2010-ben Helsinkiben voltam egy tanulmányi úton, ahol teljes alakos fotókat készítettem emberekről, abszolút random módon választottam ki őket, embereken keresztül szerettem volna a bemutatni a várost. Ott született meg az ötlet, hogy szeretnék Budapestről is csinálni egy fotósorozatot, mikor haza költözöm.

Annyi mindentől félünk és annyi mindent féltünk egyfolytában, talán ezért talál be ez a nagyon is komolyan vehető simogatás, hogy minden rendben van.

Az utolsó

 

Azok, akik látták az arcát, tudják,
hogy az igazi otthon nem lesz ismerős.
Nem találod majd ott a játékot,
amit elvesztettél a mezőn hétévesen,
nem lesznek majd ott messzire kóborolt háziállataid,
és nem lesz ott a véletlenül szétszakított rajzod sem,
ami után olyan sokáig sírtál,

mégsem hiányzik majd semmi,
és nem is lesz semmi hiábavaló,
az idő sem múlik többet úgy észrevétlenül,
ahogy a bevásárlókosárban a zacskó liszt néha
folyni kezd,

és ő ott lesz, a térdére ültet,
és mintha csak belealudtál volna egy filmbe,
elmeséli neked,
hogy ha nem halsz meg,
hogyan folytatódott volna az életed,

csak az lesz majd furcsa,
hogy egyre nehezebben tudod felidézni,
milyenek voltak a vonásaid,
félsz, hogy elfelejted az arcod,
mint egy rég nem látott rokonét,
de aztán körbenézel,
magadra ismersz a körülötted lévő dolgokban,
felismered a folyó fölé hajló fában a hátad görbületét,
a törzséről lefejtett kéregben hajad színét,
és nem keresed többé megszállottan magadat,
mert akkor már mindenhol ott leszel.

És soha többé nem talál beléd utat a félelem

Szövegek, amik az utolsó pillanatban estek ki:

 

Mesterházi Mónika Polonius (2000, 2018/1) című versét én is szívesen közzé tettem volna, de egy hasonló listán már szerepelt. Az utolsó pillanatokban estek ki szintén hasonló megfontolásból Terék Anna, nehéz hajnalok (ESŐ, 2018/1), Turi Tímea Sára vendégeket vár (Tiszatáj, 2018/9) és Fekete Richárd Láthatás (Jelenkor, 2018/2.) című szövegei.

További versek, melyek sajnos mégis kiszorultak a megkötések miatt: Korpa Tamás 7 db példabeszéd az érkezésről (Kalligram, 2018/1.), Cseh Katalin Elmélkedő (Helikon, 2018/10), Nyerges Gábor Ádám A boldogságot közelebből (Hévíz, 2018/3.) és Horvát Benji „What else is there?” (Tiszatáj 2018/6). Csehy Zoltán, Tóth Kinga, Nemes Z. Márió és Kerber Balázs is látszólag eposz léptékű és szerkezetű műveken dolgoznak, valamint tavaly Vörös Istvánnak teljes szonettkoszorúja is jelent meg (Alföld, 2018/7). Ezeket a törekvéseket és műveket is megemlítve zárom a cikket.

Kezdőlap > Uncategorized > “A szövegek divatosságán felülemelkedni” – Ezek 2018 legjobb verspublikációi

A szerk. ajánlása

A hónap legnépszerűbb cikkei

Top sztorik a rovatból