Egy összesítő lista nehezen lehet objektív, főleg ha művészeti produktumokról van szó. Minden színháznézőnek merőben eltér az ízlése: van, aki kiöltözve jár az Operettszínházba, van, aki csak klasszikus drámák feldolgozására kíváncsi, és van, aki a pincétől kezdve a padlásig akárhol hajlandó előadást nézni. Én az utóbbi kategóriába tartozom, de az átlagnál többet járok színházba, ráadásul a lehető legkülönbözőbb félékbe. Összesen öt olyan (2018-ban bemutatott) darabot láttam, amelyek annyira belerántottak a saját, kitalált világukba, hogy akármikor újranézném őket. Nézzük a rangsort!

5 Závada Péter: JE SUIS AMPHITRYON (Trafó, rendező: Geréb Zsófia)

Jelenet az előadásból / Fotó: Szedő Iván

Kevés olyan kortárs dráma van, amiből rögtön jó színpadi adaptációt lehet készíteni. Závada Péter műve azonban megjelenése után pár héttel már testet is öltött a Trafó nagytermében.

A dráma egy mitológiai történetet dolgoz fel, valamint helyez át egy modernebb (de nem mai) térbe és időbe.

A Trafó termébe installált mobil konyhát ábrázoló díszlet egyszerű, de bőven elég ahhoz, hogy átadja a nézőknek, amit kell, egyébként sem a tér a legfontosabb ebben az esetben. A Je suis Amphitryon telis-tele van önreflexióval, a művészetekre, a drámára és a színházra utal benne folyton minden egyes szereplő (főleg a három menád).

Mindenképp érdemes előbb elolvasni a drámát, ha időnk engedi! De nem csak azoknak ajánlanám az előadást, akiket érdekel a művészet, hanem többek közt azoknak is, akiket a gender-téma érdekel. A férfi-női kapcsolatot ilyen izgalmas és elgondolkodtató módon ábrázolva aligha láttam színpadon.