A művészettörténet Virginia Woolfja
„Miért nincsenek kiváló női képzőművészek?” – szegezte a kérdést egy galériatulajdonos (férfi) Linda Nochlin (1931-2017) művészettörténésznek 1971-ben. Nochlin szenvedélyes és provokatív feminista esszében cáfolta meg a „buta kérdés” mögött rejlő ki nem mondott feltételezést: azért nincsenek női művészek, mert a nők nem képesek nagyszerű műveket létrehozni.
Az ArtNews magazinban 50 éve megjelent feminista esszét és a 30 évvel utána megjelent helyzetértékelést most önálló kötetben újra kiadták Why have there been no great women artists? címen. A több tucat női képzőművész alkotásával illusztrált kötet címlapjára – mintegy azonnal ellentmondásba állítandó a címmel – Marie Denise Villers csodálatos portréja egy rajzoló nőről, a Marie Joséphine Charlotte du Val d’Ognes (1801) került.
De vajon érvényes még ma is az értekezés mondanivalója? – teszi fel a kérdést a The Art Newspaper.
Miért maradtak ki eddig a női filozófusok a szakirodalomból?
Filozófus nők a filozófus nőkért a feledés ellen.
Kapcsolódó cikk
Nochlin cikke 1971-ben, a szüfrazsettek utáni következő nagy nőjogi mozgalmi hullám hajnalán íródott. Nagyban hozzájárult ahhoz, hogy leszámoljunk a művészettörténet egyetemességének illúziójával, és ezzel örökre átírta az addig érvényes uralkodó nézeteket. Nochlin cikke az a művészettörténetben, ami Virginia Woolf 1929-ben megjelent feminista esszéje, az A Room of One’s Own az irodalomban. Kifejti, hogyan tartották vissza a nőket a társadalmi előítéletek és az intézményesült szűklátókörűség.
A hiba nem a csillagok állásában, a hormonjainkban, a ciklusunkban vagy a bennünk lévő ürességben keresendő, hanem az intézményekben és a neveltetésünkben – neveltetés alatt értendő minden olyan hatás, ami világrajövetelünktől fogva ér minket ezen a csodálatos, jelképekkel teli világban
– írta.
Nochlin követelte a művészettörténet avítt módszereinek és férfiközpontú értelmezésének felülvizsgálatát. A feminista esszé lerombolta azt a mítoszt, hogy a zseniális férfi művészekben születésüktől fogva ott szunnyadt a kreativitás, és a művésszé válás és alkotás lehetőségét a társadalmi esélyek felől megközelítve vizsgálta. Rámutatott, hogy a nőknek eleve nem volt szabad modelleket rajzolniuk, ami pedig a reneszánsztól a 19. századig a művészeti képzés alapjának számított. Nem csak a nemek közti esélyegyenlőtlenségekre hívta fel a figyelmet, hanem a származásból adódó faji és a különböző társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenségekre is.
30 évvel később is visszatért a témára
Ugyanakkor jónéhány nőnek mégis sikerült kitörnie, és az esélyek ellenére kiváló képzőművészeti alkotásokat létrehozni: Nochlin megemlíti Élisabeth Vigée Le Brunt, Rosa Bonheurt és Artemisia Gentileschit, akinek Judit lefejezi Holofernészt című festménye akár a női egyenjogúság képzeletbeli címerére is kerülhetne.
Nochlin második cikkében azt vizsgálta, hogyan változott a helyzet 30 évvel később. A tudósok és kritikusok gondolkodásmódja a nők művészetben betöltött szerepéről és azonosságukkal kapcsolatban megváltozott. A 20. században alakult ki az az új női ideál, aki már házon kívül is otthon volt, míg a század második felében, a ’60-as, ’70-es években Jenny Holzer és Barbara Kruger formálta a köztereket.
Fantasztikus nők: Marie Curie, J. K. Rowling, Frida Kahlo és Ada Lovelace együtt, egy játékban
A Fantasztikus nők a kultúra és a tudományok minél szélesebb köréből merítve igyekszik a világon az eddig élt legbefolyásosabb nőket és az általuk elért eredményeket szórakoztató formában bemutatni.
Kapcsolódó cikk
Az utóbbi évtizedben a kulturális közintézmények, például a madridi Prado elkezdtek tudatosan tenni azért, hogy gyűjteményeikben ne túlnyomórészt férfi művészek alkotásai szerepeljenek. Washingtonban megszületett a döntés, hogy külön múzeumot kapnak a nők és a latinók. A National Gallery 30 év után vásárolt női festőtől képet, 2021-ben rengeteg női művész retrospektív kiállítása várható, Sophie Taeuber-Arp és Georgia O’Keeffe műveit vándorkiállításon tekinthetjük meg, de rendeznek átfogó tárlatokat Barbara Kruger, Judy Chicago, Paula Rego vagy Marina Abramović alkotásaiból. Mindezek ellenére a női művészek számára a férfiakkal azonos feltételek elérése továbbra is napirenden marad.
Nochlin azonban azt állítja, hogy nem a nőket kell beemelni a művészeti kánonba, hanem magát a kánont kell szétfeszíteni. Meg kell kérdőjelezni a hagyományos gondolkodásmódot, látásmódot, írást. Nochlin két esszéje éppen ezt teszi. Ugyanakkor arra bátorít, hogy tévedhetünk is, és a feminista művészettörténet épp arra hivatott, hogy „felkavarja az állóvizet, és borzolja a kedélyeket”.
